Hatvanadix

Asterix évtizedei

A két rettenthetetlen gall harcos, Asterix és Obelix kalandjait immár 60 éve élvezhetjük. René Goscinny és Albert Uderzo kettőse hivatalosan 37 képregényben, tíz rajzfilmben és négy élőszereplős moziban állt ellen a római főségnek. A jubileum ugyan csak októberben lesz, ekkor – a már moziba került legújabb, különleges animáció után – kerül a boltokba a duó 38. kalandja is. Emiatt is érdekes áttekinteni az armoricai helyzetet.

Comix

Az Asterix-képregények sikere és magyarországi elterjedése is egyedi. A két alkotó, a zsidó-lengyel felmenőjű Goscinny (1926-1977) és az olasz-francia Uderzo (1927-) már ismert rajzosnak számítottak, amikor sikerült rávenniük a belga Jean-Michel Charlier (1924-1989) író-reklámszakembert, hogy hozzanak létre egy heti képregénymagazint. Az itthoni Kockáshoz hasonló Pilote 1959-ben került a standokra (300 ezer példányban), s Charlier ügyes reklámkampányt szervezett az újságnak, amelyet a Radio Luxembourg 24 órás műsorral támogatott. A lap jól indult, de egy év után elapadtak a pénzügyi források és a kiadás Georges Dargaud (1911-1990) kezébe került, akivel sokszor csatáznia kellett a Goscinny-Uderzo párosnak.

A három alkotónak az indulás előtt az volt a célja, hogy új figurákat hozzon létre és ifjú tehetségeket (Morris, Moebius, Greg, Bretécher, Gotlib és Mandryka) is felkarolva, lehetőleg a francia kultúrát népszerűsítse. A belga Tintinnel és a Spirou magazinnal akartak birokra kelni. Goscinny és Uderzo úgy döntöttek, hogy a 12. századi, több, mint 10 ezer versszakból álló Roman du Renard (Róka-mese vagy Róka-regény) történetét rajzolnák meg, amely arról nevezetes, hogy hősei, Reynart (a róka) és Ysengrin (a farkas) folyamatos csetepatéit koruk gúnyos politikai áthallásai keretezték. Ám a sztori képregényes verzióját Jean Trubert elhappolta előlük és új lehetőség után kutatva kitalálták, hogy mivel a francia történelemoktatás a dicső gallok tetteivel kezdődik, miért ne lehetne a rókamese szatirikus hangulatát e korba átemelni. Részben ez is indokolta, hogy Goscinny ravasz apró figurát képzelt el főhősének és erről társát, Uderzót  is meggyőzte, aki eredetileg inkább daliás héroszt rajzolt volna. Olyan jelnevet is ki kellett találni, amely a pöttömséget és a ravaszságot egyszerre képviseli: az üstököst (később az első francia műhold is ezért kapta az Asterix nevet) és a lábjegyzetként használt csillagot egyszerre jelentő astérisque-ből született Asterix név kiváló választásnak tűnt. Meséjük egy maroknyi armoricai (Brétagne ókori neve; Uderzo hamisított papírokkal egy itteni faluban vészelte át a világháborút) gallról szól, akik egy varázslójuk, Panoramix által főzött ital segítségével emberfeletti erőre szert téve ellenállnak a római csapatoknak. A falu lakói közül kiemelkedik a kicsi, de eszes Asterix és barátja, a melák menhírhordó Obelix.

A képregény gyorsan kinőtte a Pilot-t (de a hetvenes évekig itt jelent meg először) és 1961-ban elkészült az első különálló album is, az Asterix, a gall, melyet csak hatezer példányban nyomtak ki. E klasszikus felvezető történetben a főszereplő társa még Panoramix volt. A szerzők viszont úgy gondolták, hogy egyfajta ókori Stan és Panként a nagydarab, tohonya, de melegszívű Obelix kontrasztosabb társ lenne, aki a második füzetben, az Aranysarlóban (1962) válik igazi kalandtárssá. Az Asterix és a gótokban (1963), valamint A gladiátorban (1964) már megjelenik a sorozat jellegzetes humora, a politikai szatíra, a közéleti szereplők ábrázolása, a nemzeti sztereotípiák kigúnyolása és a szórakoztató nyelvi játékok. Ezen epizódban debütálnak az örökké szerencsétlenül járt kalózok is, akik egy másik Pilote kaland-képregény, a Barber Rouge karikatúrái. A politikai gúny mindig éles volt a füzetekben, olyannyira, hogy az Obelix és társában (21. album, 1976) a gonosz ellenlábas, Technocratus személyében egy az egyben Jacques Chirac miniszterelnök alakja jelent meg. A pikareszk motívum az ötödik füzetben, a Galliai körutazásban (1965) csúcsosodik ki. Ebben, az egyik lutéciai (ókori Párizs) jelenetben hőseink egy hentesboltba térnek be. A bejárat mellett egy kiskutya várakozik (aki már az Aranysarló történet 28. oldalán is feltűnt, de még foltos alakban) lehulló kolbászokra, és miután szimpatikusnak találja a két hőst – főleg Obelixet – társként szegődik melléjük. Idefix, a kiskutya itt lép színre, mint állandó szereplő. Az átütő sikert a hatodik füzet, az Asterix és Kleopátra (1965) hozta meg, amely átlépte a bűvös 100 ezres eladott példányszámot, majd hosszú kultuszt indított Franciaországban. Ráadásul Asterix és Obelix kalandjai a Pilot-ban is folytatódtak (a külön megjelentek mellett) egy, a gyermekkorukat bemutató sorozatban, amely aztán 1989-ben jelent meg különálló 32 oldalas füzetben Hogyan esett bele a kis Obelix a varázsitalos kondérba (Comment Obélix est tombé dans la marmite du druide quand il était petit) címmel. (Magyar változata még rajongói verzióban sem létezik.)

A következő nyolc évben jelentek meg a klasszikus történetek, olykor egymilliós példányszámmal (9. szám: Asterix és normannok, 1967). A népszerűség miatt a két alkotó már szinte csak e figura kalandjaival foglalkozott, de folyamatos harcot vívtak a túlzott reklámfelhasználások (Asterix egyszerre csirke- és tejmárka arca is volt) és kiadójukkal, Georges Dargaud-val. A rettenthetetlen gallok – akik csak attól félnek, hogy fejükre rogy az ég – egyaránt görbe tükröt tartottak a németek, normannok, svájciak, britek, spanyolok s a korzikaiak elé, miközben nem titkoltan kapitalistaellenes fennhangokkal is éltek. Az Asterix Korzikán (1973) után azonban egy kissé megtört sorozat, a fordulatos sztorikat és a frappáns humort egyre gyakoribb „alibi-képkockák” lassították. Majd megtörtént a tragédia.

1977-ben egy rutinszerű erőnléti orvosi vizsgálat közben Goscinny szívrohamban elhunyt. Az ekkor félkész Asterix és a belgák című, 24-es számú füzet csak 1979-ben jelent meg, mert Dargaud beperelte és ezzel kényszerítette Uderzót a rajzolásra, aki barátja nélkül nem akarta kiadni az albumot. Uderzo némi habozás (Goscinny lánya, Anne és a rajongói levelek) után egyedül folytatta a történeteket, immár saját kiadót alapítva. Dargaud pedig a rajzfilmek jogait tartotta meg. Uderzo Goscinnyval közös vázlataikból és korábbi történetek paneleiből 1980 és 2009 között tíz füzetet adott ki. Ezen sztorik minőségi színvonala nagyon eltérő, amelyet jól mutat az, hogy az egyik utolsó történetben, a 2005-ös Fejünkre szakad az ég-ben Asterixnek már Schwarzenegger-fizimiskájú földönkívüliekkel kell felvennie a „harcot”.

Uderzo 10 évvel ezelőtt, az 50. évfordulón letette tussait, amelyet két tehetséges francia képregényes, Didier Conrad (rajzoló) és Jean-Yves Ferri (író) vettek át a 2013-as Asterix és a piktek című történetben. Az új páros frissítette a rajzokat is, de sztorijaikat sok kritika érte. Látva viszont Uderzo utolsó munkáit és a Conrad-Ferri páros azóta elkészített újabb két művét (Az eltűnt papírusz, 2015; Az itáliai futam, 2017) inkább afelé hajolhat a mérleg, hogy egyenletesen fejlődnek az alkotók. Mégis, sok szempontból igazat kell adni azon véleményeknek is, hogy a franchiset és ezt a humort már csak a nosztalgia tartja életben.

A magyar nyelvű kiadások története is hektikus, az első magyar nyelvű Asterix nem is Magyarországon jelent meg. Tito Jugoszláviájának a kommunista blokkban betöltött különutasságát az is jelezte, hogy évtizedek óta elképesztő népszerűségnek örvendett a képregény műfaja. Szinte adta magát, hogy egy nagy Impérium orra alá borsot törő kis gall falu történetét átvegyék a jugók. A Stripoteka magazin 1969-től először folytatásokban közölte az Asterixet, s csak hat év után jelent meg az első album, 1975-ben. Viszont a magyar ajkú, újvidéki Fórum kiadó úgy gondolta, hogy lesz elég olvasója a sztoriknak, ezért magyarul is megjelentette a kalandokat. Kopeczky László fordítása a szerb átültetésből készült, s 1989-ig majdnem az összes akkor napvilágot látott Asterix megjelent a Fórumnál. E füzetek aztán Magyarországon is kaphatóak voltak, ugyanis az albumok egészen a rendszerváltásig különállóan nem jelentek meg itthon. Ennek oka volt, hogy egy hazai ismeretterjesztő lapnak, az IPM-nek (Inter Press Magazin) volt egy kéthavonta megjelenő ifjúsági melléklete, az Alfa. Ebben 1979-től folytatásosan, lapszámonként kb. 8 oldalon jelentek meg az Asterixek. A fordítást az eredeti franciából az akkor irodalmi karcolataival elismertséget szerzett Tímár György készítette, amely hatalmas népszerűségnek örvendett és mai napig is a legjobb magyarításnak tartják, a szerzői jogok miatt viszont vélhetően már sosem fognak e fordítások album formájában is megjelenni.

A rendszerváltáskor azonban bedőlt a sorozat és az Asterix és az üstepizód félbe is maradt (10 évet kellett várni a befejezésre). Az Egmont-Pannónia kiadó 1989-ben, nyögvenyelősen kezdte meg az albumok kiadását. Egy kivételtől, az 1994-ben a standokra került Asterix Britanniábantól eltekintve új fordítást rendeltek, ám 2000-ben ez a sorozat is leállt. Az 50. évfordulót azonban meglovagolta a kiadó és ismét elindította a sorozatot, immár sorrendben, amelytől 2013-ban tért el azért, hogy az első Ferri-Conrad kaland a megjelenéssel egyidőben kapható legyen magyarul is. Ekkor azonban az Egmont sajnos (újra) be is szüntette az Asterixek kiadását, amelyet a Móra kiadó vett át. A sorozatot Bayer Antal – néha megtartva Tímár kultikus fordítási játékait is – fordítja, kitűnően. A francia kiadó azonban minden mondatot leellenőriz és jóváhagy, ezért manapság is lassan halad az albumok megjelentetése (kb. évi három-négy szám). Ha minden jól megy, 2019-ben végre eljuthat a sorozat arra a szintre, hogy hivatalosan eddig soha meg nem jelent kalandokat is olvashassunk magyar nyelven…

Celluloidix

Asterix népszerűsége szinte ordított a filmes adaptációért. Furamód először egy animációval vegyített, élőszereplős tévéfilm készült, Pierre Tchernia rendezésében, amelynek címe Deux Romains en Gaule (Két római Galliában) volt. A filmben egy történelmet tanuló kisfiú ugrik be a gallok és rómaiak világába. Ezen alig egyórás „műsor”, amelynek szereplői között Roger Pierre, Jean Yanne, Lino Ventura, Jean-Marc Thibault, Goscinny és Uderzo is feltűnik, 1967 elején került képernyőre, majd az év végén bemutatták az Asterix, a gall (Astérix le Gaulois) mozifilmet is, de igazi élőszereplős mozira az ezredfordulóig kellett várni. Az első albumot feldolgozó egész estés animációban már felfedezhető volt az a tematika, amely a későbbi rajzfilmek úgymond vesztét is okozta. Az általában 45-48 oldalas alapművek kevésnek bizonyultak egy igazi mozihosszúságú film alapanyagának. A filmeket „felügyelő” (később több epizódban karikatúraként is megrajzolt) Tchernia és a forgatókönyvíró ezért késleltető szkeccsekkel, karakterismertetésekkel, vagy zenei betétekkel nyújtották el a filmidőt, amely a képregények lendületét nem tudta visszaadni. Ez az amúgy kitűnően sikerült, áttörést is hozó album adaptációjában, az Asterix és Kleopátrában (Astérix et Cléopâtre, 1968) is meglátszik.

Talán éppen ezért gondolták úgy az alkotók, hogy a harmadik felvonást nem képregényekből, hanem egy „mindent lezáró” filmmel kerekítik le. Először spinoffot terveztek és úgy gondolták, Idefix története lehetne az, amely filmen vagy sorozat formájában megvalósulhat. Goscinny és Uderzo még stúdiót is alapítottak a projektnek. E kezdeményezés kudarcba fulladt és a vázlatok végül nyolc képregényben (12 külön történetben) láttak napvilágot. Aztán mégis elkészült egy egész estés film, de az Asterix tizenkét próbájára (Les 12 travaux d’Astérix, 1976) majd’ 8 évet kellett várni és a mai napig ez tekinthető a sorozat „lezárásának”. Ez a legjobban sikerült mozgóképes változat, amely mind humorában, mind történetében, mind tempójában egyszerre adta vissza a rajongóknak azt, amelyet a klasszikus füzetekben megszokhattak.

A pénz viszont nagy úr, s a Goscinny halála utáni perek következtében Dargaud-é lettek a megfilmesítési jogok, aki Tcherniára és a producereire bízta azt, hogy visszahozzák a gall hősöket a vászonra. E széria első kalandja az Asterix és Cézár ajándéka (Astérix et la surprise de César, 1985) volt. Annak ellenére, hogy ilyen című képregényes epizód is létezett, semmi köze nem volt az eredetihez, hanem a Gladiátor és a Légionárius történeteket dolgozta fel. A rajzolt filmek egyébként később sem merítettek a csak Uderzo által készült albumokból, az alkotók biztonsági játékot játszottak: egyetlen eredeti történet helyett inkább egy-két képregényt dolgoztak fel, s ezzel ki lehetett tölteni egy egész estés filmet. Az Asterix Britanniábannál (Astérix chez les Bretons, 1986) még jól működött, de az Asterix nagy csatájában (Astérix et le coup du menhir, 1989, ami A főnökviadal és a Látnok adaptációja) már egy kifejezetten lassú tempójú, furcsa, apokaliptikus humort eredményezett. Ekkor szálltak be a német koprodukciós partnerek is a filmekbe, mai napig is talán az egyik legkülönlegesebb hangulatú Asterix-mozi ez. Viszont a pénztáraknál megbukott, az angol-amerikai verziót is teljesen átvágták.

A megtépázott ázsióba a német Jugendfilm is rúgott egyet: miután megvették a filmes jogokat, 1994-ben mutatták be a saját gyártású Asterix Amerikábant (Asterix in America), amely mind humorában, mind dramaturgiájában, mind technikájában (borzasztó számítógépes animációk) mélypont e filmsorozat felhozatalában. A stafétát az élőszereplős filmek vették át, egészen addig, amíg a színvonal ott is lehanyatlott. Ennek egy kivétele az Asterix és a vikingek (Astérix et les Vikings, 2006), amely szintén pár Asterix-képregényt összeollózva próbált meg egy újabb rajzfilmet kreálni. Az eredmény minden jó szándék ellenére is megfáradt és humortalan lett.

Naturalix

 A ’90-es években kifulladt rajzfilmhullámot 1999-ben egy élőszereplős változattal próbálták felújítani. A nagy öregnek számító Claude Berri producer és a szintén veterán komédiás, Claude Zidi rendező vállalta ezt a felújítást, az Asterix & Obelix (Astérix et Obélix contre César) elkészítésével. Az akkoriban legdrágább európai koprodukcióban semmit sem akartak a véletlenre bízni, legalább négy képregény sztoriját gyúrták bele a forgatókönyvbe. Asterix szerepére Christian Claviert, Obelixére pedig Gérard Depardieu-t szerződtették, de még a mellékszerepben is topmodellek (Laetita Casta) vagy ismert színészek (Roberto Begnini, Gottfried John) játszottak. Az eredmény kellemes bohóckodás lett. Bátrabbra és frissebbre, az eredeti humorhoz is közelebb állóra sikerült viszont a második film: az író-rendező, sőt, a Cézár szerepét eljátszó Alain Chabat-féle Asterix és Obelix: A Kleopátra-küldetése (Mission Cléopâtre, 2002) pazar kiállítású, több önreflexiós megoldással (rajzfilmes betétek) és szatirikus hangvétellel operáló kaland lett. A Monica Bellucci által megformált Kleopátra még a filmhez jól passzoló erotikát is tudott a vászonra csempészni. Úgy tűnt, jó irányba fejlődik a sorozat.

2004-ben el is kezdték az Asterix & Obelix Hispániában előkészítését, de az említett Asterix és a vikingek gyártása és mérsékelt sikere miatt leálltak a tervvel. Az élőszereplős filmek legveszélyesebb része az volt, hogy a Franciaországban kedvelt Clavier-Depardieu páros közül csak utóbbi volt világhíres. Ráadásul a producerek nem tudták feldolgozni, hogy a termetesebb és ezáltal a „erős ember” hősies figuráját pont a szupersztár, míg az eszes pöttöm alakját nemzetközileg kisebb ázsiójú színész alakította. Az Asterix az Olimpián (Astérix aux jeux olympiques, 2008) ebből a szempontból visszalépés volt. A történetet a pekingi olimpia PR-kampányává alacsonyították le: manökenek (Vanessa Hessler) mellett sporthírességek (Zidane, Michael Schumacher) cameója „mozgatta” csak a történetet. Claviert kirúgták és a még kevésbé ismert Clovis Cornillacot szerződtették Asterix szerepére, akinek az volt a feladata, hogy Depardieu mellett szinte elsikkadjon. Ezt a missziót azonban Édoard Baer fejezte be, aki a magyar koprodukcióban forgatott Asterix és Obelix: Isten óvja Britanniát-ban (Au service de sa majesté, 2012) nemhogy nem alakította, hanem egyszerűen egy bunkó, kanos lúzerré avanzsálta a pöttöm gall hőst, míg persze a Depardieu által megformált Obelix vált a sztori igazi főhősévé. Ez a film az Asterix-œuvre szempontjából minősíthetetlen mélypont lett, s végtelenül kiábrándító. Innen nem volt nehéz az emelkedés.

Nouvelle Vague?

A Conrad-Ferri képregényekből idén tehát már a negyedik fog érkezni. Az élőszereplős mozik hálistennek parkolópályára kerültek, az animációban pedig változás történt: a sorozatot átvette Alexander Astier író-rendező-színész, aki sikeres tévés alkotó. Astier modern, inkább az amerikai típusú számítógépes animációs stílust választotta, hogy életet lehelljen a szériába. Szakítva a hagyományokkal nem több, hanem egyszerre egy történetet adaptált filmre, az Asterix: Az istenek otthonát (Astérix: Le domaine des dieux, 2014). Az eredmény üdítő lett, a gördülékeny, szórakoztató mese izzadságszag nélküli, remekül adja vissza az eredeti történet szállodaláncok által gerjesztett sznobkultúra-kritikáját. A sorozat ázsióját is sikerült jó irányba kibillenteni a remek dramaturgiával. Poénjaiban és megvalósításában azonban inkább tengertúli film lett, mégis talán több évtized óta a legjobb animációs adaptáció Astieré, aki azonban nem érte be azzal, hogy csak egy különleges Asterixet csináljon.

A 2018-ban bemutatott Asterix: A varázsital titka (Astérix: Le secret de la potion magique) újdonsága, hogy nem adaptáció volt, hanem a Tizenkét próba után (42 év elteltével először!) önálló történetből készült, az író-rendező nem az öregeket próbálta követni. Ugyan egy sor elem felfedezhető filmjében a korábbi képregényekből, de alapvetően szórakoztató és fordulatos mozit csinált. A sztori felütésében Panoramix (magyarul Csodaturmix), a druida lezuhan egy fáról és lábát töri, amely jelzi számára, hogy napjai betelnek, ezért gyorsan utódot kell találnia, akivel megoszthatja varázsitalának titkát. Tanácsra hívja bohókás druidatársait, ahol ősi ellenlábasa, Perzerix is megjelenik. Kettejük ellentéte viszi a hátán a filmet, miközben láthatunk megszokott római bunyókat, pikareszkeket és kalandos megmérettetéseket. Az igyekezet látszik a filmen, de sajnos Astier ezúttal nem tudta maradéktalanul visszacsempészni a gegek közé az áthallásos szatírát – csak néhány, rajongóknak szóló kikacsintást (ilyen Amegbéazix, a Főnökviadal-epizód ellenlábasának súlytalan szerepeltetése), ráadásul A varázsital titka főszereplője inkább a gall druida. Astier mozija megmarad szórakoztató gyermekfilmnek, amelyet ráadásul a sorozattól idegen, konfúz befejezés is erősít. Ezzel együtt is nagyon jól áll ez a vérfrissítés a szériának, hiszen újabb generáció szeretheti meg e történeteket.

Asterix rajzfilmes karrierje és a képregények színvonala sok-sok vargabetű után egy szintre ért. Ahogy a képregényeket, úgy a filmeket is a modernizáló nosztalgia tartja életben, bár a Conrad-Ferri páros mindent megtesz annak érdekében, hogy ne így legyen. Erőfeszítéseik nem hiábavalók, hiszen Asterix 60 éve ellenére se tűnik fáradtnak. Goscinny halála, Uderzo suta történetei, az elbagatellizált adaptációk miatt többször temették már a hősöket, de úgy tűnik, Gallfalvának továbbra is sikerül ellenállni és túlélni a mélypontokat. Reméljük, hogy Asterixéknek a következő hat évtizedben is lesz még alkalma rómaiakat püfölni, s talán nem kell addig várni, hogy az összes képregényt itthon is a kezünkbe vehessük. Teutates éltesse sokáig!

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.