Ház a pokol tornácán

Lars von Trier: The House That Jack Built / A ház, amit Jack épített

Cannes-ba csak versenyen kívül engedték be, de így is hatalmas vihart kavart a 7 évre kitiltott rendező visszatérése. Trier pokoli víziója a gonoszról pimasz, provokatív és a nézhetetlenségig kegyetlen, ugyanakkor vitathatatlanul nem mindennapi művészi teljesítmény.

Darren Aronofsky megosztó, de kétségtelenül ötletes Biblia-parafrázisa, az anyám! (mother!) velencei bemutatkozása után Dante Poklának provokatív, Lars von Trier által készített szabad újragondolása verte ki a biztosítékot az idei cannes-i filmfesztiválon. Dante 1307-ben kezdett dolgozni a három fejezetre – Pokol, Purgatórium és Paradicsom – tagolt, egyenként 33 énekből álló Isteni színjátékon, amit nem sokkal 1321-ben bekövetkezett halála előtt fejezett be. Az élete közepén járó Dante zarándokútja során letér az útról, sötét erők törnek rá, ekkor szegődik mellé Vergilius, aki kivezeti onnan, hogy végigkalauzolja a poklon, a purgatóriumon, és elkísérje a paradicsom kapujához. Trier legújabb filmje esetében a dantei Pokol-allegória mindvégig érezhető, de sokkal burkoltabban és nehezebben megfogható formában, mint ahogy Aronofsky kezeli filmjében a Teremtés könyvét.

A ház, amit Jack épített története a hetvenes évek Amerikájában indul, középpontban egy középkorú mérnökkel, Jackkel (Matt Dillon), aki valójában az építészet megszállottja, és azon munkálkodik, hogy felépítse saját házát a parton. Jack egy teljesen érdektelen hétköznapi ember lenne, ha történetesen nem lenne mindehhez pszichopata, és kreativitását-teremtésvágyát nem a gyilkosságokban, sőt még inkább a holttestekből létrehozott műalkotásokban élné ki. A hetvenes években induló története 12 évet ölel fel, kegyetlen portréja 5 fejezetben – 5 véletlenszerűen kiválasztott epizódból – rajzolódik ki. Jack folyamatosan reflektál cselekedeteire, elmélkedik az életről, a művészetről, illetve az őt körülvevő világról. Belső monológ helyett egy beszélgetőtárssal, az egészen a legvégéig láthatatlan Verge nevű úrral (Bruno Ganz) folytat diskurzust. Jack az öt általa kiválasztott eseten keresztül felidézi, miként lépett a gyilkolás útjára.

Jack maga meglehetősen tankönyvszagú, ahogy cselekedetei is; ha Matt Dillon nem lenne képes ilyen jól megtölteni élettel a figurát, az csak egy orvosi és pszichiátriai tanulmányokból összeollózott kliséhalmaz lenne, de az áldozatai is a leggyakoribb áldozattípusok megtestesítői, akiket viszont olyan színésznők keltenek életre, mint Uma Thurman vagy Siobhan Fallon Hogan. Verge az, aki mintegy lelkiismeretként, vagy inkább belső hangként szólal meg, kérdéseket tesz fel, elszámoltat, míg egyszer csak egy szorult helyzetben megjelenik Jack előtt, és ötletet, ezáltal pedig menekülőutat kínál neki azzal, hogy megsúgja, miből is építhet oltalmat adó házat magának. Ettől kezdve Jack mellett haladva kíséri el őt a pokol tüzének pereméhez/széléhez (a ‘verge’ szó jelentése az angolban, de hasonlít a Vergiliusra is). Trier a képzeletre semmit nem bízva mutatja be, ahogy Jack egyre mélyebbre csúszik a bűn útján (és az ezzel együtt járó, egyre borzalmasabb rémtetteit). A kérdés csak az, hogy aki ilyen mélyen alámerült a bűnben, annak lehet-e még kiút a pokol legmélyebb bugyrából? Ki lehet-e törni egy folyamatosan kínzó beteges kényszer folyamatosan emésztő és egyre mélyebbre húzó örvényéből?

Az Isteni színjáték túlvilági útleírása számos vallási és korabeli politikai jelentésszinttel is bír, de a társadalomkritika mellett lexikai tudás és a korabeli művészet precíz lenyomata is megjelenik benne. Megkockáztatom, ezek legalább annyira fontos kapcsolódási pontok a Pokol és az A ház, amit Jack épített között, mint a korábban említettek. Utóbbiban archív felvételen Trier többször megidézi a páratlan technikai tudással és zeneérzékkel rendelkező 20. századi zongorista, Glenn Gould (1932–1982) zongorajátékát, híres építészeti stílusokat, képzőművészeti alkotásokat, a borászatról és a vadászatról értekezik, de benne van művében a fotográfia története, a történelem, a filozófia és a teológia is, nem utolsósorban pedig a Dante írását is meghatározó társadalomkritika.

Az A ház, amit Jack épített nem nyíltan politikus, de talán mégsem véletlen, hogy Jack sorozatgyilkossá válása a hetvenes évek elején indul Washington államban, abban az évtizedben, amikor Amerika mindörökre elveszíti ártatlanságát. A Watergate-botrány a hatalomba vetett bizalmat, a két olajválság és a nyomukban járó gazdasági recesszió a prosperitást, a vietnami háború pedig a legyőzhetetlenség érzését kezdi ki. Ebben az évtizedben tovább erősödik a feminizmus és virágoznak a szubkultúrák, a kulcsszó az önkifejezés és a polgárpukkasztás lesz. Ez a Hays-kódex (1968) megszűnése utáni trash-hullám és az exploitation-filmek fénykora, amelyekből Trier is jócskán merít, és ekkor tör utat a pornó és a horror is a mainstream felé (lásd a Mély torok és az Ördögűző mozisikerét). A hatvanas évek végi Manson-gyilkosságok és a Zodiákus-gyilkosságok miatt pedig minden korábbinál nagyobb érdeklődés mutatkozik a pszichopaták, tömeggyilkosok és sorozatgyilkosok iránt, nem utolsósorban az esetek nyomán végképp megrendül az emberek bizalma a rendőrségben. Nem véletlen, hogy a cselekvőképtelen, sötétségben tapogatódzó, az élelmességnek teljesen híján levő rendőrök Trier kedvenc céltáblái, és A ház, amit Jack épített nem egy humoros pillanata fűződik hozzájuk.

Az emberek elhidegülése és közönye is megjelenik a filmben. Jack szabadon járkál ki-be különböző lakásokból hullákat cipelve, de véletlen sem kell tartania attól, hogy egy éber vagy kíváncsi szomszéd lebuktatja. Az egyik jelenetben Jack egy bérház ablakából az éjszaka csöndjébe ordítva demonstrálja leendő áldozatának, akit szintén segélykiáltásra bíztat, hogy kiabáljon torkaszakadtából segítségért, hiába veszik annyian körül, senki sem fog a megmentésére sietni, ahogy a zsaruk sem, pedig a kétségbeesett lány még náluk is próbálkozik, tőlük remélve menekülést.

Hozzá kell azért tenni, hogy a sorozatgyilkosok éppen átlagos megjelenésük és hétköznapiságuk, a közegükbe való teljes beleolvadásuk, valamint az emberek hiszékenysége vagy inkább jóhiszeműsége miatt képesek évekig, nem egyszer évtizedekig szedni áldozataikat, akik a leghalványabb gyanú nélkül sétálnak bele a csapdájukba. Trier tisztában van ezzel, ahogy láthatóan a pszichopaták személyiségvonásaiból is alaposan felkészült, és éppoly rideg és távolságtartó pontossággal tálalja is mindezt, ahogy korábban például a gyászt és annak feldolgozását az Antikrisztusban, a depresszió stációit a Melankóliában, vagy a szexfüggőséget a Nimfomániásban – hogy csak a legutóbbi filmjeit említsük. Esettanulmányait a dán rendező formai megoldásai, a bennük felvonultatott gazdag utalásrendszer és az ehhez járuló bizarr humor, adott esetben öniróniája teszi igazán egyedivé. Trier nem restelli élve boncolni önmagát sem, miközben a néző is a boncasztalon érezheti magát. Emlékezetes poénja a filmnek Jack kényszerbetegségének (OCD) ábrázolása, ahogy az egyik gyilkosság után vérfoltokat hallucinál mindenfelé a lakásban, és újra meg újra visszatér a tett színhelyére takarítani: mindez egy bevallottan kényszerbeteg rendező önreflexiója is.

Trier nem hagyja szó nélkül az ellene leggyakrabban felhozott vádakat sem. Nem egyszer bélyegezték nőgyűlölőnek, aki állítólag kéjes gyönyörrel képes gyötörni a színésznőit mindaddig, amíg tökéletes nem lesz egy-egy jelenet. Ebben a kontextusban és a #MeToo-hangulatban Trier túlnyomó többségben női áldozatokat mutat, akik ráadásul idegesítők, hiszékenyek és buták. Az egyik hölgyet (az egyetlent, aki nevet kap) Jack Simple-nek, azaz Egyszerűnek nevezi, és talán mondanom sem kell, hogy egy nagymellű, dekoratív szőkeségre, Riley Kelough-ra osztotta a szerepet. Ha mindez még nem lenne elég, a rendező Jack által ki is mondja, hogy „a nők a saját hülyeségük áldozatai”. A forgatókönyv ugyan már 2016-ban elkészült, és mire a Weinstein-botrány kirobbant (és mire Björk is előállt a saját, évekkel korábbi szexuáliszaklatás-történetével Trierről), már javában az utómunkálatoknál tartott a film, ebben a közhangulatban és a #MeToo jegyében zajló cannes-i filmfesztiválon az A ház, amit Jack épített még arcátlanabb provokációként hatott.

Ha már a cannes-i mustránál tartunk, 2011-ben Triert náci-szimpatizáns kijelentése miatt dobták ki a fesztiválról. Erre ő nem átall egy olyan filmmel visszatérni a Croisette-re, amiben többek között Hitlerről és a harmadik birodalom főépítészéről, az általa zseniálisnak tartott Albert Speerről értekezik, sőt egy alkalommal Jack egy hírhedt náci kivégzési móddal készül egy golyóval több életet is kioltani. A dán filmes láthatóan csak úgy lubickol a filmvilág enfant terrible-jének szerepében. Mintha őt is a pszichopata Jack érzéketlenségével párosuló, mindent eluraló belső késztetés hajtaná, hogy filmjeivel mindegyre feszegesse a határokat és a nézők tűrőképességét. Meg is idéz saját korábbi alkotásából néhány emlékezetes képkockát, hogy lássuk, számára valóban nincs tabu. Ha a művészi önkifejezéséről és szabadságról van szó, akkor Jackhez hasonlóan nincs erő, ami Triert visszatartaná, és mi sem természetesebb számára, hogy a nagy mű mindig áldozatokkal jár.

Ennek jegyében az A ház, amit Jack épített egyszerűen gyomorforgató. A gyilkosság, a csonkítás és hullagyalázás megannyi betegesnél betegesebb formája látható benne, a legapróbb részletességgel bemutatva. Be kell vallanom, hogy nagyon bírtam a film pimasz (ön)iróniáját, humorát, és Matt Dillon is remekel Jack szerepében, de az itt bemutatott kegyetlenkedések többségénél be kellett hunynom a szemem. Hogy mi értelme van, és van-e értelme az ilyen mértékű, javarészt öncélú tobzódásnak az erőszakban, arról hosszan lehetne vitatkozni, ennek megítélését mindenkinek saját magára bízom. Az viszont igazolhatja valamelyest az effajta alkotói hozzáállást, hogy ez egy súlyosan beteg pszichiátriai eset egyre mélyebbre jutásának a története, amely az emberben lakozó szörnyeteggel szembesít bennünket, akinek minden kétséget kizárólag a pokolban a helye. Trier helyesen vagy helytelenül, de úgy véli, a nézőnek látnia kell, miért is jut oda Jack, ahová. A pokolnak ezen bugyrába márpedig hullák tetemein át vezet az út, ahogy a filmben is idézett Théodore Géricault-festményen, a Medúza tutaján (1818–1819) is láthatjuk.

Minden borzalma és nyílt provokációja ellenére – vagy éppen ezekkel együtt – egy olyan víziót, egy olyan kényszeresen rendezett és rendszerezett világképet és gondolkodásmódot láthatunk Lars von Trier legutóbbi filmjében, amely nemcsak az idei cannes-i mezőnyből emelkedik ki, de méltán teszi Triert napjaink egyik legeredetibb, a megalkuvást hírből sem ismerő alkotójává.

Számomra A ház, amit Jack épített-ben ábrázoltaknak akkor lenne igazán létjogosultsága, és akkor tudnám teljes mértékben elfogadni, ha a katabászisz (pokolbéli alászállás, egyben a film utolsó fejezetének a címe is) után láthatnánk az anabásziszt (a mélyből való kiemelkedést) is, azaz Dantéhoz hasonlóan Trier is megalkotná a maga Purgatóriumát és Paradicsomát. Trier kényszeressége mindenképp ezt diktálná, ráadásul nem idegen tőle a trilógiákban gondolkodás sem. A rendező viszont félő, hogy Jackhez hasonlóan olyan mélyre került, ahonnan nincs ilyen kiút, ráadásul a fesztiválon úgy nyilatkozott, hogy ez lesz az utolsó filmje, és valóban: A ház, amit Jack épített sok tekintetben eddigi életművének összegző alkotása.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó