Hormonszörnyek ölelésében

Kroll, Goldberg, Flackett, Levin: Big Mouth

A Big Mouth a pubertás megannyi traumájának katartikus, terápiás és baromira vicces feldolgozása.

Szőr serken ott, ahol eddig puha bababőr terült el, hirtelen támadt hormoncunami árasztja el az ártatlan testeket, merevedik és nedvesedik az, ami eddig nem csinált ilyesmit, mindenki össze van zavarodva, be van indulva, mindenki csak maszturbálna és smárolna és tapizna és dugna. A pubertás minden idővel megszépült emléke mögött ott rejlik a keserédes igazság: nyomorult, kaotikus, gusztustalan, kegyetlen időszak ez. A Nick Kroll, Andrew Goldberg, Mark Levin és Jennifer Flackett által megszült Big Mouth első felületes ránézésre veretes alpáriságnak tűnhet – a South Park csak kikapálta az ösvényt a számukra: ami elhagyja ezeknek az imádni való gyerkőcöknek a száját, az irodalom, művészet, zavarba ejtően trágár, undormányos verbális csoda. A szövegek nagy része improvizált, köszönhetően annak, hogy a főbb szerepekben olyan kitűnő komikusok szólalnak meg Kroll mellett (aki a róla mintázott azonos nevű főszereplő mellett minimum féltucat karakter hangját adja), mint John Mulaney, Fred Armisen, Jordan Peele és az überkanos, lenyűgözően perverz szentenciáit csúcsra járató Jason Mantzoukas.

Olyan dolgokat láthatunk a Big Mouthban, amit még soha, és amit élőszereplős tinifilmekben- és sorozatokban el sem lehetne képzelni. Óriási pélók játszanak kosármeccset, Nick zsenge csöcsökből formálódó hegyeket hódít meg és két szál pöcsszőrével (Craig Robinson és Jack McBrayer) vitatkozik, Jessi (Jessi Klein) bimbózó szexualitásának első perceiben informatív párbeszédet folytat a Kristen Wiig hangján megszólaló puncijával, Jay (Mantzoukas) teherbe ejti párnáját, és így tovább, de ott van még az átlagnál gyorsabban fejlődő testétől kiboruló Andrew (Mulaney) saját hormonszörnye (újfent Kroll), aki egyszer egy levágott fejjel közösül orálisan (az epizód végén megbeszélik, hogy ez azért túlzás volt).

Többek között pontosan a hormonszörnyek miatt válik többé a Big Mouth, mint egy eszelősen vicces, de eldobható animációs sorozat. A „jó ízlés” képmutató eszméjét szemkápráztatóan aberrált szexuális elfajzottságukkal lángra lobbantó szörnyek ironikus módon emelik a Big Mouth testnedvekben úszkáló kisdiákjainak rekeszizom-gyilkos hülyeségét intelligens és példátlan szexuális felnövéstörténetté (de a narratív sűrítés eszközeként is jól működnek). A hormonszörnyek a kamaszkort meghatározó félelmek, neurózisok, bizonytalanságok és vágyak szubjektív megtestesülései. Ők az elszabadult id, az ésszerűt félrerúgó testi ösztönök kivetülései, akik megannyi traumatikus, ugyanakkor tanulságos morális pöcébe taszajtják áldozataikat. Az első 2017-es évad az ő játékterük, a második idei évadban viszont beköszön a Szégyenvarázsló (David Thewlis), aki még árnyaltabbá varázsolja a gyerekek kacagtatóan igazi szenvedését. A dühöngő hormonok által elvakított tettek és vétkek következménye ő, a szerzők pedig karakterének machinációin keresztül beszélnek a kistiniket megbénító szégyenérzet, a bűntudat és lelkiismeret-furdalás között meghúzódó határokról.

Fontos tabutémákat boncol így a Big Mouth írógárdája. Andrew szégyelli magát, amiért folyamatosan maszturbálni akar (akár egy szexi paradicsomra is), pedig ez teljesen normális az ő korában. Azért viszont éreznie kell némi bűntudatot, hogy Nick nővérének fürdőruháját szaglászva matyizik egy családi összejövetel közepén. Hasonlóképp van ez sorozat legtündéribb szereplőjével, Missy-vel is (Jenny Slate), aki kedvenc plüsskukacának dörgölőzve (ezt úgy hívja, hogy „kukactánc”) elégíti ki önmagát úgy, hogy igazából azt sem tudja, hogy mit csinál, és mi történik a testével. A szégyen érzése a kellő odafigyelés hiányában a kelleténél messzebbre mehet: a Szégyenvarázsló nyomására a gyerekek sunyulni kezdenek, felemészti őket a bűntudat, és inkább nem kérdeznek semmit azokról az egészséges felnövéshez elengedhetetlen témákról, melyeket a Big Mouth részletesen kiveséz. A Big Mouth normalizálja azokat a fájdalmas érzelmi, fizikai, mentális, szociális tapasztalatokat, melyek akár örökre megnyomoríthatják a gyurmázható, védtelen személyiségkezdeményeket.

A „homoszexuális pánikot” feldolgozó epizódban Andrewnak feláll a kis farka Dwayne Johnson látványára (vagyunk ezzel így egy páran), amitől saját nemiségét kénytelen megkérdőjelezni. Egy komplett rész foglalkozik a női menstruációval, a női önkielégítéssel, a női nemi szervek anatómiájával és azzal a nem mindenkinek tiszta ténnyel, hogy bizony a lányok is minden szirszarra fel tudnak izgulni (ennek hallatán szó szerint lerobban a fiúk feje). Krollék a második évadban továbbá több szemszögből vizsgálják meg, hogy milyen jelentős és jelentősen bonyolult esemény is az, amikor egy lánynak hirtelen melle nő. És akkor a szülők szerepéről még nem is esett szó, de nem is fog. A Big Mouth a pubertás kíméletlenül összetett, testi és mentális és emocionális traumájának katartikus-terápiás feldolgozása, mely hiánypótló autenticitással világít rá ennek a sátáni időszaknak minden gányára és szépségére. A szentesített vulgaritás megannyi eszközével a lehető leghumánusabban és legviccesebben tárja fel a pubertás súlyos, de olykor láthatatlan nehézségeit, a színtiszta szórakoztatás mellett hatalmas szolgálatot téve így az emberiségnek. Ez pedig közel sem túlzás. Kötelezővé kellene tenni az általános sulikban. Reméljük, hogy olvassa ezt valaki az Oktatási Minisztériumban.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó