Kockázatok és mellékhatások

Cary Fukunaga, Patrick Somerville: Maniac

Cary Fukunaga és Patrick Somerville jó ismerősei lehetnek a sorozat-bindzselőknek, hiszen a True Detective és A hátrahagyottak is elég markáns nyomokat hagyott a maguk műfaján belül. A két író-producer közös produkcióját ezúttal a Netflix vette a szárnyai alá és a tízrészes alkotás szerencsére a céget mostanában jellemző hit or miss politika jobbik oldalán landolt. A Maniac néha egy átlag feletti sci-fi-történet, máskor meg inkább olyan, mint amikor mindenféle hülyeséget összeálmodunk egy kiadós családi ebéd utáni szundi alatt, de mindenképp megéri leülni elé.

A Maniac egy olyan alternatív New York-ban játszódik, amit a 80-as évek retró-hangulata hat át, miközben a kedvenc sci-fi-jeinket is visszatükröződni látjuk a városon. Ez a fura atmoszféra fontos eleme a sorozatnak, mivel elősegíti a néző távolságtartását és elidegenedését is – és végső soron a Maniac az emberek közti elidegenedésről is szól. De emellett így nem kell magyarázni azt sem, hogy miért létezik működő és önálló tudattal rendelkező mesterséges intelligencia egy mikrocsipeket nem ismerő világban. Nem utolsó sorban a sorozat sajátos szürke humorának is az egyik alapja, ahogy például a csúcskategóriás szuperszámítógép egy matrix-nyomtatón keresztül kommunikál.

A sorozat főhősei közül először Owennel (Jonah Hill) ismerkedünk meg – akinek már a családneve (Milgrim) is nyíltan utal egy, a 60-as években végzett szociálpszichológiai kísérletére. A fiatal férfi tényleges családja azonban inkább hasonlít Tony Sopranóéra, középpontjában egy autoriter családfővel (Gabriel Byrne), aki a történet elején arra próbálja meg rávenni Owent, hogy tegyen hamis tanúvallomást a bátyja elleni zaklatásos perben. A gond csak az, hogy Owen paranoid skizofrén, akinek nehezére esik megkülöböztetni a valóságot a téveszméktől és így a szavahihetősége is igen gyenge lábakon állna egy bírósági meghallgatáson. Ez a szituáció természetesen óriási stresszben tartja hősünket, aki egyre nehezebben tudja elviselni a betegsége és a családja által rá helyezett iszonyatos terhet.

A Maniac másik főhőse Annie (Emma Stone), aki húga halála után szembenézés helyett inkább az illegális kísérleti drogok és az érzelmi traumákat elnyomó agresszió világába menekül. Azonban míg Owen nem képes különbséget tenni a valóság és nem-valóság között, Annie nagyon is tudatosan kerüli a tényekkel való konfrontációt. Ez a feszültség azonban nála is feloldhatatlan, és ugyanúgy falakba ütközik. Ezért ugyan más-más okokból kifolyólag, de mindketten úgy döntenek, hogy be kell kerülniük a Neberdine Pharmaceutical Biotech nevű cég által kínált klinikai kísérletbe, amely egy lehetséges gyógymódot ígér a kísérleti alanyok problémáira. Itt érdemes megjegyezni, hogy bár a sorozat címe (Őrült) elsőre nem fest különösebben hízelgő képet a mentális betegségekkel küzdőkről, Fukunagáék nagy tisztelettel fordultak a téma felé. Igaz, hogy az őszinte párbeszédtől még elég távol vagyunk, de a Maniac legalább igyekszik nem eltávolodni a különböző rendellenességekről való diskurzus lehetőségétől.

Az NBP által fejlesztett eljárás alapját két elem alkotja. A vállalat az alanyokat egyfelől három különböző gyógyszer segítségével olyan tudatállapotokba küldi, amelyek célja, hogy fokozatosan segítse a traumák újbóli átélését, az azokkal való szembesülést, majd végül azok feldolgozását. A terápia másik eleme a G.R.T.A. nevű mesterséges intelligencia, amely végig kontrollálja az alanyok neurokémiai folyamatait a kísérlet során. Az emberi tudatosság e különböző rétegeiben némileg átalakult formában ugyan, de folyamatosan visszaköszönnek az adott személy valóságát és életét alkotó emberek és események. Emellett az álmok és fantáziák kiváló terepet nyújtanak némi mozgóképes és általában kulturális önreflexióra is. A Maniac ugyanis hemzseg a vizuális referenciáktól: A nyolcadik utas a halál, a Szárnyas fejvadász vagy az Arizonai ördögfióka csak pár minta a palettáról, a sorozat valósága kicsit tényleg olyan, mintha összeálmodtuk volna a kedvenc filmjeinket. De a mozgóképes kikacsintásokon túl más kapcsolódási pontokat is könnyedén találhatunk. Az egyik részben feltűnő Magritte-utalás nyilvánvalóan a valóság és az érzékelés problematikájára reflektál, de Fukunaga és Somerville nem restek populárisabb témákat sem felhasználni saját céljaikra (lásd az NFL-legenda Warren Moon, vagy A Gyűrűk Ura-trilógia).

Kicsit sok is ez a rengeteg easter egg és kikacsintás, amiket egy idő után már keresnünk sem kell. Amellett persze, hogy baromi jó dolog észrevenni ezeket az utalásokat és rengeteg aha!-élménnyel szórakoztatja a befogadót, néha az az érzésünk támadhat, mintha csak emiatt készült volna el a sorozat. Bár ez valószínűleg nem igaz, a dramaturgia integritása a látszólag önkényes szórakozás miatt itt-ott akkor is sérül. Az ebből adódó enyhe ritmustalanság nem csak a referenciákban, de a játékidőben és általában a történet tempójában is visszaköszön. Ez elsőre talán nem tűnik nagy problémának, de elég zavaró, hogy egyes részek csak harminc-negyven percesek, míg vannak majdnem egy órás epizódok is. Ezzel együtt a cselekmény felosztása is kicsit esetlegesnek tűnik, hiszen látszólag véletlenszerűen van része egy-egy epizódnak.

Szintén fájó pont, hogy a főszereplők körüli karakterek egy nagy része kínosan egydimenziós. Bár minden mellékszereplő vicces és a maga módján eredeti, legtöbbjük teljesen felesleges. Az Owen és Annie csoportjában lévő többi tesztalanyról például szinte semmit sem tudunk meg a tíz rész alatt, és a cselekményt sem befolyásolják semmilyen szinten. Bár a Maniac Stone és Hill magabiztos játéka mellett nincs rászorulva, hogy minden szereplőt kibontson, azért egy-két jobban kidolgozott karakter érdekesebbé tette volna a sorozat univerzumát. A két főszereplőt alakító színésznek ugyanakkor bőven kijár az elismerés, hiszen számos karakterben kellett megállniuk a helyüket – ráadásul úgy, hogy az „eredeti” szerepeik fő vonásait is végig meg kellett tartaniuk.

Mindezzel együtt Fukunaga és Somerville sorozata valószínűleg csak azért nem robbant nagyot, mert két Stranger Thingsévad is megelőzte a Netflix könyvtárában, aminek a hype-jához nem tudott felérni. (Mondjuk szerény véleményem szerint ahhoz maga a Stranger Things sem tud). A készítők eredetileg limited series-nek, azaz „egyévados” minisorozatnak szánták a Maniacet, és remélhetőleg nem is készül majd folytatás. A sztorinak ugyanis jelenlegi formájában minden esélye megvan rá, hogy kultikus státuszba emelkedjen, amit időről-időre újra le lehet majd darálni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó