Kőmíves Kelemen ártalmatlan kisdobos a dán bosszúhoz képest

Christoffer Boe: Journal 64 / A 64-es betegnapló

Mit tud egy skandináv krimi? Sötét, izgalmas, fojtogató. A Q-ügyosztály filmjei eddig szokás szerint hozták a kötelezőt, de most már ott tartunk, hogy felmerül a kérdés: jó, jó, de mi van még? A 64-es betegnapló megadja a választ.

Jussi Adler-Olsen még évekkel ezelőtt egy interjúban azt nyilatkozta, hogy holott filmesnek tanult egy ideig, nem ezt a médiumot találta megfelelőnek történetei kinyilatkoztatásához. Ezt azzal indokolta, hogy míg egy filmben átlagosan kilencven perce van az alkotóknak elmondani egy teljes sztorit, addig a könyvben nincsenek ilyen béklyók, így ott tud igazán maradandót alkotni. Adler-Olsen akkor valószínűleg még nem is gondolta, hogy egy kis idő múlva jóformán nem fog elmúlni olyan év, hogy ne filmesítsék meg valamelyik könyvét.

2013-ban a Nyomtalanul című első résszel tesztelte a dán Zentropa a közönséget, hogy mennyire működnek Olsen történetei mozgóképen. A Q-ügyosztály köszönte szépen, igen jól megfért a vásznon, így 2014-ben a Fácángyilkosok, 2016-ban pedig a Palackposta követte a sorban. Holott nagy csinadrattával harangozták be, hogy A 64-es betegnapló lesz az utolsó Q-ügyosztály film, nem igazán szokás akkor abbahagyni egy sorozatot, amikor az utolsó rész épp minden idők legjobb premierbevételét produkálta Dániában. Ráadásul magyarul már hét kötet jelent meg a tízrészesre tervezett sorozatból, alapanyag tehát van, és ha továbbra is ilyen tempóban filmesítik meg őket, akkor Olsen hamar egy George.R.R.Martin-féle szituációban találhatja magát. Akik megakaszthatják ezt az iramot, az a két főszereplő, Fares Fares és Nikolaj Lie Kaas: nagyon úgy tűnik, ők itt szállnak ki az eredetileg négy részesre tervezett Q-ügyosztály-filmsorozatból. Nélkülük pedig jóformán elképzelhetetlen a dohos pince: Carl örökké szenvedős baltaarcát és Assad kedves fizimiskáját elég nehéz lesz más színészek által újradefiniálni.

A 64-es számú betegnapló hasonló sémára épül, mint a többi történet: a dán döglött akták birodalmában, a Q-ügyosztály pincéjében továbbra sincs madárcsicsergés és lilaköd: Assad utolsó napjait tölti a részlegen, Carl pedig szokásához híven az undoron túl  képtelen emberi érzelmeket kitolni morcos arcán kívülre. Közben valahol Koppenhágában egy lakásfelújítás során testet ölt minden albérletkereső agyonrágott poénja, miszerint „ide biztos befalaztak valakit”, és egy egész ebédlőasztalnyi étkezést imitáló múmiát találnak a fal mögött. A Kőmíves Kelement bőven megszégyenítő turpisság szinte üvölt a Q-ügyosztályért, ennek megfelelően pedig Carlék azonnal rá is feszülnek a problémamegoldásra. Olsentől nem idegen, hogy több idősíkban meséli el történeteit, itt sincs ez másképp: az ücsörgő múmiák és az évtizedekkel korábbi leányintézet története bizony össze fog érni.

Adler-Olsen nagyon ért ahhoz, hogy aktuálitással is felruházza a nyomozósdit, és ez talán A 64-es számú betegnaplónál a legszembetűnőbb. A film azon a történelmi tényen alapul, hogy a náci rezsimben százezreket sterilizáltak akaratukon kívül, Dániában pedig egészen 1967-ig érvényben volt a sterilizációs törvény, amellyel nagyjából 11 ezer nőt tettek meddővé a beleegyezésük nélkül. A visszaemlékezések cselekménye ezen a vonalon mozog, ám nem marad meg a múltban, hanem aljas módon bekúszik a jelenbe is. A tények mellett egyáltalán nem tűnik lehetetlennek, hogy a régi korokból itt ragadt, önjelölt Mengeleként viselkedő főorvos a jelenkorba is át tudja ültetni ezt az ideológiát, amit jelen esetben a bevándorlók erőszakos kasztrálásával szolgál. Amellett, hogy a felvetés remek krimiháttér, a legijesztőbb az, hogy teljesen hihető.  

Emiatt A 64-es betegnapló igencsak szíven üti a nézőt, és ez a nem is olyan kis plusz teszi a Q-filmek legjobban sikerült darabjává. Az pedig már csak igazi hab a tortán, hogy a Carl-Assad-brománc is a csúcsra van járatva: pont amikor már azt hihetné az ember, hogy a negyedik nekifutásra már akár unalmas is lesz a mogorva pokróc és a kedves szír kettőse, megcáfolják. Továbbra is maximálisan működik, Fares Fares és Nikolaj Lie Kaas erőlködés nélkül lubickolnak szerepeikben.

Annyit talán fel lehet róni a filmnek, hogy a könyvhöz képest sokkal hamarabb leesik a tantusz, hogy ki is a gyilkos, kicsit feltűnően lógatják ki azt a lólábat. Persze az Olsen-könyvekben sosem az a lényeg, ki a gyilkos, hanem hogy miért csinálta: A 64-es betegnaplóban ez hatványozottan igaz, ahogy az is, hogy nem mindig a gyilkos nyakon csípése jelenti az igazságszolgáltatás csúcsát.

A 64-es betegnapló sem találja fel újra a skandináv krimit, ám a Palackpostával kissé megcsömörlött Q-ügyosztály mégis képes újat nyújtani. Meglepően akciódús, tűpontosan adagolja a feszültséget, aktualitása miatt még jobban berántja a nézőt, ráadásul a két rendőr kapcsolata is nagy hangsúlyt kap. Ha pedig még ez sem csigáz fel senkit, akkor majd ez a tény valószínűleg igen: ez az első olyan Q-ügyosztályos film, amelyben Carl Morck NEVET.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.




Kapcsolódó