Konyhafilozófiai erőfitogtatás

Bud Spencer: Különben dühbe jövök

Az életrajzi könyv nem sok újat tud nyújtani egy igazi rajongónak, aki pedig nem volt oda a Carlo Pedersoliból lett Bud Spencerért, az nem valószínű, hogy emiatt a könyv miatt fogja megkedvelni. De a könyv relikviaértéke nem vész el, elég lesz ahhoz, hogy elinduljon a filmes idézgetés.

Nekem Bud Spencer egyben azt is jelenti: Bujtor István. Na, nem az Ötvös Csöpi-filmekre utalok jelen könyvrecenzió kontextusában, sokkal inkább arra, hogy Bujtor szinkronhangja és a kivételes színvonalú párbeszéd-adaptációk mennyire árnyalttá és hozzánk közelállóvá tették a Spencer által megszemélyesített karaktereket. A Filmtettben megjelent rövid Bud Spencer-portrémban még kevésbé, de egy hosszabb Korunk-cikkben már alaposabban ecseteltem azt, hogy mit gondolok Spencer filmbeli humoráról, mint ahogy arról is írtam, hogy a megalkotott figura népszerűsége nem ugyanarról a tőről fakad a német vagy olasz néző, mint a magyar befogadó számára. Ám most ebben a könyvben nem nézzük és hallgatjuk Spencert, hanem olvassuk őt. Azaz nem érezhető a szövegen a magyar szinkron zsenialitása, s így mintha Bud nem is Bujtor hangján szólna hozzánk.

Persze az idő is eljárt. Egy nyolcvan körüli ember visszaemlékezései nem biztos, hogy megegyeznek a más életszakaszokban adott interjúkbéli gondolatokkal. Meg kell adni azonban a jogot a visszatekintés közbeni tisztánlátásnak, esetlegesen bizonyos életrajzi súlypontok eltolódásának. De nézzük meg tüzetesebben Bud Spencer önéletrajzi vallomását, mely V. Pánczél Éva fordításában és egyszerre két kiadásban, a Libri és a Nyitott Könyvműhely gondoskodásában, az olasz eredetivel szinte egyidőben, 2010-ben jutott el először a magyar könyvesboltok polcaira, Különben dühbe jövök címmel. (Illetve e-könyvként is beszerezhető!) Nem mellesleg le kell szögezni, sikerkönyvről van szó, hiszen az Altrimenti mi arrabio 2016-ra megérte a harmadik magyar kiadást. Ráadásul eddigre az alcím – Önéletrajz – is megváltozott: az Önéletrajzom első része lett belőle. Vagyis kérte magának a folytatást…

A Bud Spencerből visszavedlett Carlo Pedersoli nem jó író, de élettörténete, amely sikertörténet is egyben, simán elviszi a könyvet. Igazság szerint nem azt a Bud Spencert kapjuk, akinek a figuráin felnőttünk. Nem azt az embert, akit a szerepeivel azonosítottunk. Sokkal inkább egy olyan Bud Spencer életrajzi írása ez, akit különböző interjúkban, show-műsorok és interjúk szinkrontolmácsolásában vagy idegen nyelvű reklámokban láthattunk.

A feltűnő különbség talán pont az, amit a filmbeli karakterformálás és a magyar fordítás mindig is eltakart. A filmek hőse nem kérkedő típus. A könyvben viszont Spencert többször is tetten érjük kérkedés közben, úgy, hogy a cizellált humor nem húzza ki ennek méregfogait. Nem lesz bumfordi a sorok írója, nem lesz az a szimpatikus fickó, akit filmjein keresztül úgy megkedveltünk.

Bud/Carlo műveltségéhez nem fér kétség. De ennek meg is volt ágyazva, ahogy a könyvből is kiderül. Nagypolgári gyermekévek, gyártulajdonos szülők, németajkú dada, jó iskolák vigyázták korai lépéseit, mely idillnek a második világháborús pusztítás vetett véget. A fejezetek elején a mottók emiatt is lehetnek a műveltségből fakadó filozófiai morzsák, Descartes, Balzac, Kierkegaard – és még sorolhatnám – aranyköpései, az ezekhez fűzött konyhafilozofikus, azaz Bud Spencer-i parafrázisok által kísérve. Bár meg kell jegyezni, hogy a hozzáfűzött mondatok ezekben az esetekben a Garfield-képregények színvonalán kavarnak, azzal a különbséggel, hogy a rajzolt macskának valamelyest jól állnak ezek, míg egy élete alkonyán lévő emberből nehezen csinálnak hiteles bölcselkedőt.

Fiatalkori önmagával való fiktív találkozása nem rossz ötlet, de elárulja, hogy ebben is elődöket próbál utánozni, feltehetően egy komoly elmélkedőt, Borgest, csak nyilvánvalóan ez szerzőnknek kevésbé cizelláltan sikerül. A könyv megírásában segédkező Lorenzo de Luca munkájának mibenlétét így homály fedi, mint ahogy azt is, hogy David de Filippi mit is ügyködött mint szerkesztő. (Egyébiránt mindketten az olasz irodalmi élet kiválóságaiként vannak a könyv hátsó lapjain megemlítve.) Azt azonban nehéz elhinnem, hogy egy módosan kidolgozott eredeti szövegről lenne szó, ami a fordítás malomkerekeinek esett volna áldozatául. Bud Spencer nem jó író, és ebben tanácsnokai, illetve nyelvi segítői sem lendítették előrébb. De azt feltételezhetjük, hogy ez mindegy is, hiszen a brand, amivé figurája vált, bármiféle terméket el tud adni. Főleg egy ilyen típusú szellemi mellékterméket, amely egyben az ő kézjegyét is viseli.

A fejezetek címei, amelyek évszámokkal és időintervallumokkal vannak ellátva, követik a kronológiát. Az 1929-tól 43-ig tartó életszakasz után hamar eljutunk 1960-ig, úgy, hogy hősünk visszaemlékezései közben igen-igen felszínesen megtekintjük Nápolyt, Rómát, Dél-Amerikát, majd újra Rómát. Így a könyv uszkve felénél, ha nem ismernénk eleve az addigi életutat, akkor is megkapnánk a vászonról jól ismert ikon háttértörténetét. (Jelzem, a könyv elsősorban rajongók emléktárgya.)

Ezek után eljutunk, lazán végigszörfölve a filmeken, a nehéz kezdetektől oda, hogy mit is jelentett a világnak a Bud Spencer–Terence Hill páros. A szerző tehát vázlatosan láttatja az olasz spagettiwestern debütálását, hanyatlását, illetve annak mondhatni vígjátéki formában történő megreformálását is egyben. Majd ismét kitér a szólóban forgatott évekre, a más partnerrel való munkákra, azaz a sorozatokra és a videofilmekre. Bud Spencerről kiderül a könyv olvasása közben, hogy a filmek nagy szerelmese. Leginkább persze az olasz aranykor és a hollywoodi filmek világa, ahol otthon van, de természetszerűleg ő még az a nemzedék, aki nem mehet el Kuroszava látásmódjának kihangsúlyozása mellett sem.

Akit végül megismerhetünk, az a nevetés, a zene és főként az ételek szerelmese, de igazándiból nem is kell itt megismernünk, hiszen ezeket már rég tudtuk róla, mi több, ezért az életigenlő attitűdjéért és a sokoldalúságáért szerettük. Halála után tartó töretlen népszerűsége is legfőképpen ennek köszönhető.

Pedersolinak a könyv utószavaként is felfogható elköszönése meglebegteti egy második könyv lehetőségét, egyrészt azért, hogy egyfajta utóiratként még keretezés gyanánt visszatérjen a fiatal önmagával való találkozásra és némi filozófiai hencegésre. De még ezt is elnézzük neki, hiszen szeretjük.

Az életrajzi könyv nem sok újat tud nyújtani egy igazi rajongónak, aki pedig nem volt oda a Carlo Pedersoliból lett Bud Spencerért, az nem valószínű, hogy emiatt a könyv miatt fogja megkedvelni. De a könyv relikviaértéke nem vész el: mások otthoni könyvespolcain meglátva is csak erősíti majd a rajongói közösség érzését. Elég lesz ahhoz, hogy elinduljon a filmes idézgetés, de ahhoz úgyis felidéződik majd Bujtor, a dramaturgia és a szinkronrendezés zsenialitása.

>A könyv végén található egy részletes filmográfia, a könyv felénél pedig egy pár fekete-fehér fotó a gyermekkorból, néhány olyan, amely sportolóként mutatja meg az írót, és még néhány, ahol leginkább mint pilóta nyer bemutatást. Ezek nem feleslegesek, de nem is emelik különösebben a kiadvány színvonalát. Egy biztos, valóban elkelne egy részletesebb és egy komolyabban megszerkesztett pótlólagos bemutatkozás. Ez talán el is készült. Bár beleolvastam abba, ami megjelent, úgymond az életrajz második részeként, a 80 év alatt a föld körül, amit a Libri 2017-ben adott ki. De úgy vagyok vele: olvassa el, akinek kedve támadt hozzá…

Bud Spencer: Különben dühbe jövök. Önéletrajzom első része. (Harmadik kiadás.) Közreműködött: Lorenzo de Luca. Szerkesztette: David de Filippi. Fordította: V. Pánczél Éva. Libri Kiadó, Budapest, 2016.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó