„Láttam, hogy gyűrött zakóban üti Marlowe fejét egy sikátorban”

Beszélgetés Gigor Attilával a 10 éves Nyomozóról

Tíz éve, 2008. október 2-án került mozikba az új évszázad egyik legjobb magyar filmje, A nyomozó. Az író-rendező Gigor Attilával jubileumi nagyinterjúban jártunk utána, hogyan forgatta ki a krimit a becsontosodott toposzaiból, és teremtette meg Anger Zsolttal az emlékezetes, tikkelő kórboncnok figuráját.

Eredetileg jóval erőszakosabb filmet terveztél. Az milyen volt: darabolós, belezős?

Sok gyilkosság volt benne, az igaz. Magánéleti válságból kifolyólag agresszív filmet akartam, és Malkáv Tiborból első körben bérgyilkost faragtam. A Pest megyei gyilkossági főnyomozó hívta fel rá a figyelmem, hogy ez a bérgyilkos műfaj Magyarországon nem nagyon létezik. Máshol se, de itt az megy elsősorban, hogy külföldről hívnak vendégművészt, vagy adnak 20 ezer forintot egy hajléktalannak. Így lett kórboncnok a főhős, hogy életszerűbb legyen a történet. Másrészt pedig, mert rájöttem, hogy A nyomozó megírásában a haláltól és a kapcsolatteremtéstől való félelmem motivál. Ezért akartam olyan főhőst, aki csak a holtak között érzi jól magát, és az élőkkel nem tud kapcsolatot teremteni, és eljuttatni őt odáig, hogy túllépjen a szorongásán.

És hogyan lett a kórboncolásból krimi?

Az mindig is adott volt. A vizsgafilmjeimnél belecsúsztam abba a hibába, hogy túl direkten szóltak a személyes dolgaimról, és A nyomozónál nem akartam a privát haláltraumáimat egy az egyben rázúdítani a nézőre. Kellett egy műfaj, ami keretet ad a paráimnak, és mivel a krimi még annyira se volt elterjedt a magyar filmekben, mint manapság, jó választásnak tűnt. Úgyhogy fogtam a kedvenc alműfajomat, a hard boiled krimit, és nem is filmeket, hanem a kedvenc noir-íróimat, Dashiel Hammettet, Raymond Chandlert, és Lawrence Blockot tanulmányoztam.

Miért a hard boiled a kedvenced?

Mindig is volt egy különös vonzódásom a mesehősök és a modern mítoszok iránt. Philip Marlowe számomra ugyanolyan mitikus karakter, mint Herkules, csak számomra sokkal könnyebben megfogható. A 20. századot tökéletesen leíró figurának látom Marlowe-t, aki ebben a korrumpálódó világban egyre inkább kiábrándul az erkölcsi elvekből, de még mélységesen gyászolja azokat. Egy sáros és melankolikus figura, aki nem gondolja, hogy jobbá tudja tenni a világot, de szenved ettől, és időnként még felcsillan benne a moralitás.

Tóth Ildikó ki is mondja A nyomozóban, hogy mindig szeretett volna magának egy Philip Marlowe-t. Gondolom, te is.

Ezzel a mondattal is arra akartam kikacsintani, hogy mégiscsak Kelet-Európában vagyunk, Malkáv kettes Golffal furikázik, és játssza itt a Philip Marlowe-t. Nem hiszek azokban a műalkotásokban, amik túl komolyan veszik magukat. A félénkségem és a bizonytalanságom folytán számomra az igazság mindig az irónia hangján szólal meg, ami élesen elkülönítendő a cinizmustól. Az irónia számomra elidegeníthetetlen az élettől.

Meg A nyomozótól is, amelyben frappánsan újraírtad a krimi közhelyeit. A csúcspont ebben a műfajban mindig az, amikor a nyomozó letartóztatja a gyilkost, és elmagyarázza, mi hogyan történt. Ezt úgy forgattad ki, hogy a film összes szereplője összegyűlik egy auditóriumban, de valójában Malkáv képzeletében, és megvitatják, kinek milyen indítékai lehettek a gyilkosságra.

Úgy kezdtem írni A nyomozót, hogy elgondolkodtam, milyen verzióban nem láttam még krimit. A legtöbbet Agatha Christie már megírta, azt is, amikor az áldozat, és azt is, amikor maga a nyomozó a gyilkos. De olyannal még nem találkoztam, amikor a gyilkos ismert, az áldozatról viszont nem tudjuk, kicsoda. Ezt pedig azért is éreztem megvalósításra érdemes egzisztencialista drámának, mert miközben Malkáv az áldozata után nyomoz, nyilvánvalóan saját magát és a saját helyét keresi a világban. Innentől kezdve ez egy klasszikus „így jöttem”-film lett, mert én is kerestem, hogy hol a helyem a világban. Ehhez pedig jól jött, hogy időnként odanyúlhattam egy Agatha Christie-könyvhöz a polcon, és megnéztem például azt, hogy hogyan kell befejezni egy krimit. Hát úgy, hogy nyomozó kiáll a kandallóhoz, amikor mindenki ott van, és elmondja, mi miért történt. Addigra viszont már tudtam, hogy ennek a filmnek egy belső utazásnak kell lennie, és az introvertált főhős belső világának a megmutatásához találni kellett egy képi formát. Ezért keltettük életre azt, ami Malkáv fejében zajlik. Utáltam, amikor az újságírók álomjelenetnek hívták ezeket, mert én abban hiszek, hogy ami belül zajlik egy emberben, az legalább annyira valós, mint ami kívül történik a világban.

Milyen krimi-toposzokat vettél még elő?

A gyilkosságnál például elkezdtünk egy az egyben noirozni. Az volt az egyetlen jelenet, amikor az elképesztően alacsony – nagyjából 70 millió forintos – költségvetés ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy 3 napig forgassuk, hogy meg tudjuk rendesen csinálni az árnyékokat, a ködöket, a sötéteket. Szerettem volna klasszikus noir-figurákat is életre kelteni, például a kelet-európai femme fatale-t Tóth Ildivel és az ő titokzatos szépségével, vagy a szőke femme fatale-t Kerekes Évával. Anger Zsolt kilógott ebből a noirvilágból, de pont ezért tetszett, mert a mackós teste és a kopasz feje az anyajegyekkel visszarántja a filmet egy másik valóságba. Ami még mindig nem a magyar valóság, mert Malkáv Tibor nem Magyarországot jelképezi, hanem a bennem élő autistát, aki nem mer emberekkel beszélgetni.

Hol húztad meg a határt, hogy melyik noir-toposz működik a magyar közegben, és mi az, ami már nagyon kilóg? A nyomozó előtt nem gondoltam volna, hogy egy üvegszemű, Küklopsz nevű gengsztert, aki paradicsomos kólát iszik, el lehet fogadtatni magyar filmben úgy, hogy az ne legyen paródia.

Ezért jó elsőfilmet csinálni, mert akkor még nem gondolkozik az ember ilyesmiken. Egyszerűen csak jónak gondoltam, ha Küklopsz ennyire gonosz lesz. Vele a noirok veszélyes emberét akartam eljátszatni, és Zágoni Zsoltról simán el tudtam képzelni, hogy gyűrött zakóban üti Marlowe fejét egy sikátorban. A paradicsomos kóla meg semmi másról nem szólt, mint hogy akkor már 4 oldal óta ültek és beszélgettek a szereplők, és kellett valami furcsaság, ami feldobja a filmet. Szétnéztem az albérletemben, és mivel a hűtő tetején volt egy kóla meg valami paradicsommaradék, beleírtam a könyvbe. Csak később kóstoltam meg, de fura mód nem volt rossz.

Eredetileg Takeshi Kitanóra írtad Malkáv szerepét. Álmodtál olyat az évek során, hogy elküldöd neki a forgatókönyvet és válaszol?

Ez még álmomban sem merült fel. De a kínaizás Kitano miatt maradt a filmben, mert úgy képzeltem, hogy Malkávot egy japán ember fogja játszani, akit Budapesten következetesen kínainak néznek. És a tikkelés is Kitanótól származik – de Malkávhoz is nagyon passzolt. Érdekesnek találtam, hogy erről a zárt személyiségről, aki nem akar közölni magáról semmit, az arca néha mégis elárul valamit.

Mivel hatott rád ennyire Kitano?

Főleg a régebbi filmjeiben, a Tűzvirágokban, a Fivérben és a Szamurájban volt meg a brutalitásnak és a giccsbe hajló szentimentalizmusnak az a keveréke, ami a legjobban leírja, hogy mitől félek, milyen az élet, és közben milyennek szeretném látni. Kitano óta kevés olyan filmélményem volt, ami egy az egyben visszaadta volna ezt a kombinációt, talán csak egy-két Pixar-mese, mint a Fel!, vagy a Zuhanás Tarsem Shingtől, ami úgy volt giccses, hogy közben nem hazudta el az élet kőkemény brutalitását.

Közismert sztori, hogy a kórházban láttad meg a kopasz Angert, amikor egy közös barátotokat látogattátok. Amikor ránéztél, rögtön tudtad, hogy ő Malkáv Tibor, az aszociális kórboncnok?

Csak azt tudtam, hogy mindenképpen be kell hívnom castingra. Rajta kívül még két embert néztem meg, és teljesen egyértelmű volt, hogy Angernek kell játszania Malkávot. Annyira megtaláltuk egymást ezen a filmen keresztül, hogy az első forgatási nap végére mindenki azt gondolta, hogy országos cimborák vagyunk, pedig próbálni se tudtunk előtte, csak egyszer összeolvasni a könyvet, mert Anger Erdélyben rendezett egy színdarabot.

Nem kellett győzködnöd arról, hogy ő Malkáv Tibor? Más rendezők teljesen más figurát szoktak belelátni, és általában mindig ugyanazt.

Nem kellett győzködni, gördülékeny és kiegyensúlyozott volt a munka. Anger egy nagyon határozott színész, és én a legeslegjobb oldalát tapasztaltam meg a keménységének. Ha nem tetszik neki valami, abba beleáll, és a forgatás után néha órákig veszekedtünk a Múzeum kávézóban. De ez a legjobb fajta veszekedés volt, amikor az emberek nem legyőzni akarják egymást, hanem együtt felépíteni valamit. Anger nagyon jó ötleteket hozott, többek között az egyik legnépszerűbbet. Én azt hittem, eleget elmond a személyisége kinyílásáról az, ha a film elején egy halottat, a végén pedig egy élő nőt sminkel, de ő javasolta, hogy Rezes Judit a sminkelés közben nyissa ki a szemét. Anger mondta azt is, hogy az ő zöld szemei nem fognak passzolni ehhez a karakterhez, és amikor csináltunk egy kontaktlencse-próbát, rájöttünk, hogy igaza van. Utána barna kontaktlencsében játszotta végig a filmet.

Rezes Juditnak, Tenki Rékának és Simon Kornélnak is az egyik első filmszerepét adtad, de a többi karakterre is olyan arcokat találtál, akiket még nem koptatott el a kamera.

Elsőfilmesként nem volt koncepció, hogy ismeretlen arcokat fedezzek fel, de az biztos, hogy a moziban vetített fiktív filmben, a Nándorfehérvár hőseiben azon ironizáltam, hogy a magyar filmekben mindig ugyanazokat a színészeket foglalkoztatják. Ha egy színészt elkezdenek mindenáron használni, akkor is, ha nem ő illik arra a szerepre a legjobban, akkor én elvesztem az érdeklődésem a karaktere iránt, mert túl sok mindenben látom ugyanolyannak. Ráadásul elképesztően méltatlannak tartottam, hogy bizonyos színészek, például Tóth Ildikó vagy Rezes Judit milyen keveset forgattak, ezért is akartam szerepet adni nekik. Rezes Juci karakterében iszonyatosan imádom, hogy nem az evidenciákból derül ki, milyen csodálatos nő, hanem abból, ha figyelsz rá hosszan, és a film végére felfedezed a nőiességét, a kedvességét, a mozdulatai finomságát. Malkáv úgy szeret bele ebbe a lányba, ahogy mi is szerelmesek leszünk a való életben: lépésről lépésre, fokozatosan. Én legalábbis nem hiszek abban, hogy meglátsz és megszeretsz valakit villámcsapásszerűen.

Az kérdés volt számodra, hogy Edit mit lát Malkávban? Egy ponton el is kezdi magyarázni, hogy azért kedveli, mert nem követel tőle semmit, és biztonságot, kiszámíthatóságot nyújt a számára.

Hát, ez is csak egy teória, de az igazság az, hogy azóta se értem, miért akarnak ezek a gyönyörű teremtések tőlünk bármit is.

Remegett a térded, amikor elsőfilmesként Blaskó Pétert meg Haumann Pétert instruáltad?

Blaskó annyira kedves és édes ember, hogy nála hamar elmúlt a túltisztelés. Haumann Péternél erre nem volt elég idő, mert öt percre találkoztunk, hogy megbeszéljük a szerepét, és még ötre, amíg felmondta a rák szövegét. Tapasztalt hipochonderként nekem is a rák nyújtja az egyik legtöbb rettegést, és amikor azon gondolkodtam, hogyan lehetne a legotrombábban és a leggúnyosabban ábrázolni, adódott, hogy fogjunk tényleg egy rákot. Gyerekkoromban sokat hallgattam Haumann Péter hangját különböző mesékben, Tüskéshátúként meg Hókuszpókként, és jó ötletnek tűnt elvenni a rák félelmetességét azzal, hogy a nagybetűs mesehangon szólal meg.

Markáns jelenetei A nyomozónak ezek a levélfelolvasások, amikben életre kel Malkáv belső világa.

Engem borzasztóan zavarnak azok a művészfilmek, amelyeknek klasszikusan passzív főszereplője van, aki csak sodródik az eseményekkel. Nem akartam, hogy Malkáv is ilyen legyen, ezért a belső világát, az érzelmi harcait is meg akartam mutatni – és persze próbáltam a kötelező expozíciókat, amikben lábszagú dramaturgiai infókat közlünk, kevésbé erőltetetté tenni. Amikor Malkáv értesül róla, hogy egy svéd alapítvány megmentheti a rákos édesanyját, és kitölti a jelentkezési lapot, az számára hatalmas lépés, hiszen az addig passzív figura először próbál tenni valamit az édesanyjáért. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt a váltást anélkül a zavar nélkül mutassuk be, amit Malkáv érez, ahogy felveszi a kontaktust a magát kedvesnek és angyalinak feltüntető, de persze a pénzére is hajtó intézménnyel.

Romantikusan úgy képzelem, hogy valódi kellékekkel, igazi rákkal és óriási papírral forgattatok, amin Anger Zsolt és Terhes Sándor lépdel, de valószínűbb, hogy zöld háttér előtt vettétek fel ezeket a jeleneteket.

A tengert, a naplementét és az eget valóban utómunkával rajzoltuk oda Anger Zsolt és Tenki Réka mögé, aki az alapítvány plakátarcát, az angyali lányt játszotta, de a rákot damillal lógattuk be a jelenetbe, és a levelet valóban kinyomtattuk. Utólag én sem hiszem el, de nyolc darab plakátot ragasztottunk egymáshoz és terítettünk ki a stúdió padlójára, és ez volt az egyetlen forgatási nap, amikor nem mondtam le a krán használatáról. Akkor még egyszerűbb volt így megoldani, mert filmre forgattunk, és minél kevesebb részét akartuk beszkennelni a digitális utómunkához. Ugyanis csak az utolsó héten derült ki, hogy beszállnak a filmbe a svéd és az ír koprodukciós partnerek, és több pénzt költhetünk az utómunkára külföldön, mint a forgatásra itthon.

Szépen fel van építve a gyilkosság A nyomozóban, de az erőszak mintha itt is meg a Kútban is váratlanul robbanna ki, a semmiből jönne és a semmibe tartana. Ez következetes stíluselem nálad?

Szándék volt, hogy meglepjük a nézőt, de a Kútban inkább az erőszak banalitását, és a nyögvenyelős, kényszeredett ostobaságát akartam megmutatni, amikor nem szimplán lelőnek valakit, hanem ráállnak egy kocsival. A nyomozóban pedig igyekeztem Malkáv karakteréből felépíteni az erőszakos jeleneteket. Neki kórboncnokként nem okoz gondot belevágni egy kést valakibe, de amikor Szirmai eléáll az utcán, és a szemébe néz, mégsem tudja megölni. Találnia kell egy megoldást, hogy ne kelljen a szemébe néznie, ezért dönt úgy, hogy előremegy a kapualjba, és amikor odaér az áldozat, fejbe veri egy deszkával. A gyilkossághoz kikérdeztem egy boncmestert, hogy hova kell szúrni a kést, hogy azonnal meghaljon az áldozat, és ő mondta, hogy a gerincvelőbe. Innen jött, hogy előbb leüti, majd megfordítja és tarkón szúrja a Szirmait.

És a filmvégi gyilkosság, amikor megcsavarja a femme fatale kezét, és egy fél másodperc alatt arcon lövi a saját pisztolyával?

Abban az írói ingerültség is benne van. A krimikben az a legrosszabb, hogy valakinek össze kell foglalnia mindent a végén, hogy a nézőben ne maradjon kérdés. Ez a gyors lövés a részemről ironikus gesztus volt, hogy jól van már, fogd be, ne meséld el itt az életedet.

Azért elmondja így is a nő, miért fűzte be Malkávot a gyilkosságra.

Elmondja, persze, mert nézői is vannak a filmnek. (mosolyog)

Sokat filóztál azon, hogy megérdemli-e Malkáv a happy endet?

Volt, aki kritikaként vetette fel, hogy Malkáv megússza a gyilkosságot, de én mindig is álszentnek éreztem ezt az érvelést. Nem az én dolgom ítélkezni, de szerintem ebben a filmben az apa, aki emberéletekkel játszott, és nem vállalta a felelősséget a szeretteiért, sokkal nagyobb károkat okoz, mint a szociopata Malkáv, aki nem tudja, mit csinál, és amikor megöli a féltestvérét, valószínűleg életre szóló sebeket szerez. Nem akartam Alain Delont csinálni belőle, aki megbűnhődik az erkölcstelenségéért, mert pont annyira éreztem bűnösnek, mint amennyire én is az vagyok, és ez a forgatókönyv abból a motivációból született, hogy nekem valamivel jobb legyen.

Amikor felteszi valaki a kérdést, hogy ki lenne képes ilyen brutális gyilkosságra, Malkáv azt mondja, hogy bárki, csak elegendő indíték kell hozzá. Elég pesszimista képet fest ez az emberekről.

Inkább reálisat. Ez amúgy egy Georges Simenon-idézet egy Maigret-krimiből, amivel mélységesen egyetértek. Nem azt mondom, hogy bárkivel meg lehet öletni bárkit, de elég végignézni a 20. századon, hogy lássuk, mi mindennel lehet odáig szorítani valakit, hogy embert öljön. Az ember végső soron mégiscsak állat.

Elgondolkodtál azon, hogy neked milyen indíték kéne ahhoz, hogy embert ölj?

Volt olyan veszekedésem, ami ha egy picit is rosszabbul alakul, vagy ő, vagy én ottmaradtam volna. Az indulatok nagyon radikális dolgokat képesek előhozni az emberből, ezért kell folyamatosan odafigyelni magunkra, hogy ne vigyen el annyira az egónk, hogy azt gondoljuk, jogunk van bárkit is bántani.

A nyomozó megváltoztatta a halálhoz fűződő viszonyodat?

Ezt nem tudom megmondani. Remélem, hogy egy picit bölcsebb lettem, és talán jobban ki vagyok már békülve a halál gondolatával. De arról nem vagyok meggyőződve, hogy alapjaiban lehetne változtatni az ember lényegi szorongásain.

A nyomozónál ezt a szorongás a halál okozta meg a társas kapcsolatok. És a Kútnál?

A halál meg a társas kapcsolatok. Valószínűleg mindig ugyanazokról a dolgokról beszélek, csak mindig más formát keresek hozzá. Ennél komplexebb és megfejthetetlenebb témát, mint hogy két vagy több ember hogyan próbál meg együtt élni, nem tudok elképzelni.

A halálhoz fűződő viszonyodat a saját halálfélelmed, vagy az édesapád elvesztése feletti gyász határozza meg?

Elválaszthatatlan egymástól a kettő. Valószínűleg a saját halálommal is azért olyan ambivalens a viszonyom, mert korán elveszítettem az édesapámat. Azért csinálok filmeket, mert ezekben fogalmazom meg valahogy az apu felé érzett tartozásomat. 18 éves voltam, amikor meghalt, és tinédzserként sok hülyeséget csináltam. Mire igazából elkezdhettünk volna beszélgetni, már nem volt velünk. Ezért lehet az, hogy a halál és a kommunikációképtelenség mindig visszatér a filmjeimben. Gyakorlatilag minden, amit csinálok, erről a traumámról szól.

Nehéz elképzelni, hogy rossz gyerek voltál.

Pedig az voltam: megbuktam a középiskolában, tanárokat készítettem ki, és kést hordtam magamnál. Szerencsére nem használtam, csak menőztem vele. Meg akartam felelni annak a kőbányai közegnek, amelyben felnőttem. Nem voltak nagyon vad barátaim, de mindannyian kicsit elveszettek voltunk, és belevittük egymást a rossz dolgokba. Közben viszont csodálatos, érzékeny, értelmiségi szüleim voltak, és ezt a kettősséget nehéz volt összeegyeztetni. De legalább sok mindent hasznosítani tudtam ebből a gyerekkorból a Terápia harmadik évadában, a börtönbe került kamasz történetében, akit Vilmányi Bennett játszott.

Malkáv Tibor nem az apja nevét viseli, mert nem ismerte soha. Te se azon a néven rendezel, amivel születtél.

Ennek prózai oka van: több Galambos Attila [a rendező ezen a nevén Filmtett-szerző volt a kétezres évek elején – a szerk.] is dolgozott a szakmában és környékén, és gyakran összekevertek minket, ezért változtattam meg a nevem Gigor Attilára. A Gigor dédnagyapám neve volt, aki a 40-es években magyarosított Galambosra. Gondolkoztam rajta, hogy felvegyem hivatalosan is a Gigort, mert egyszerűbb lenne úgy az élet, de akkor úgy érezném egy kicsit, hogy elárulom az apámat.

A nyomozóban a magyar közállapotokat is kommentáltad: ebben a világban még a mandolinjátékos is sarlatán.

Az már önmagában egy állítás akart lenni, hogy a noirbűn elképzelhető Budapest utcáin, amit direkt kihangsúlyoztunk azzal, hogy a gyilkosság helyszínén felhúztunk egy magyar zászlót, amikor Malkáv visszamegy oda. A csaló mandolinjátékos sztoriját, aki irgalmatlan sikert arat, majd lemondatják, találónak éreztem az akkori helyzetre. Azóta sokat súlyosbodott a magyar közállapotokról való véleményem, de a Kútban talán túlságosan eldugtam az erre utaló allegóriát.

Mi volt ez az allegória?

Röviden és leegyszerűsítve az, hogy itt élünk az Isten háta mögött, ahol egymást marjuk folyamatosan, és közben mindenki külföldre vágyik, de nem jut el oda sohasem.

A nyomozóval tíz évvel megelőzted a korodat: Malkávék a moziban nézik a Nándorfehérvár hőseit, és most valóban film készül a nándorfehérvári csatáról. Kinek szólt ez a fricska?

Nem tudom, mennyire volt fricska, de ezt egy poénnak szántam arra, hogy pár évvel A hídember után miről és kivel fognak legközelebb nagyköltségvetésű történelmi filmet forgatni. Meg is írtam a film első jelenetét, amelyben a gyermek Dugovics Titusz játszik, és ugrál a bálákon, mire az ijedt édesanyja odarohan, és azt mondja, „Ne ugorj le többet sehonnan, Titusz!”. A moziban bejátszott részletbe ez végül nem került be, de csináltunk egy plakátot a filmhez, és Csányi Sándor meg Fenyő Iván, akik a legnagyobb filmsztárok voltak akkoriban, örömmel vállalták a fotózást. Olvasták a forgatókönyvet, értették a poént.

A mozi helyzete is szóba kerül, amikor a jegyeladó azt javasolja Malkávnak, menjen inkább színházba, mert a filmművészet haldoklik, de a színház legalább már rég kiszenvedett.

Az íróknak vannak frappánsnak tartott, de nagyon szemét gondolataik, amiket jó ötletnek tartanak beleírni a forgatókönyvbe. A következő könyvem mellé már csináltam egy textfájlt, amibe ezeket a szemétségeket gyűjtöm, és keresem az alkalmat, hogyan tudnám a karakterek szájába adni úgy, hogy azért mégse az én véleményem legyen.

De tényleg aggasztott akkoriban, hogy haldoklik a mozi?

Nem gondoltam már akkor se, hogy örökkévaló műfaj a mozi. A film annyira technikai sportág, hogy el tudom képzelni, hogy teljesen átalakuljon a filmfogyasztásunk, ahogy ez a streaming-szolgáltatás révén részben már meg is történt. Azt is lehetségesnek tartom, hogy a jövőben kisebb mozik lesznek, aminek még örülnék is, mert akkor a mozi visszaváltozhatna kultúrtérré. Közben viszont annyiszor kiáltották már ki, hogy az egyik műfaj megöli a másikat, a mozi a színházat, a számítógépes játék a filmet, és egyik jóslat se jött be. A nyersanyagváltásban pedig nem látok semmi rosszat, miközben értem az általam nagyon tisztelt Nemes Jeles László érveit az emberségről és az analóg technológiáról, de a másik oldalon ott van az is, hogy a digitális technikával sokkal több ember készíthet mozgóképet.

Mennyire tudta visszaadni a 16 mm-es film azt a látványt, amit A nyomozóhoz elképzeltél?

35 mm-re szerettem volna forgatni, de nem volt rá pénzünk. Bár az előbb azt mondtam, hogy jó nekem a digitális kamera, érdekes módon A nyomozót és a Kutat is filmre forgattam. A Kútnál ezt kicsit megbántam, mert nem volt pénzünk kópiát csináltatni, és ha úgyis digitálisan vetítik, akkor nincs sok értelme filmre forgatni. Pláne, hogy hatalmas terhet vettünk a vállunkra, szó szerint is, mert sokkal nehezebb volt az a kamera, és emiatt nem tudtunk például légi felvételeket csinálni, mert helikopterre pláne nem volt pénzünk.

A nyomozónál ez még nem volt kérdés, mert a HD-kamerák gyerekcipőben jártak. Előtte láttam a Collateralt, ami nagyon tetszett, de az éjszakai felvételek annyira videós hatást keltettek, hogy gondoltam, ha Michael Mann is csak ezt tudja kihozni belőlük egy digitális kamerával, akkor én nem szeretnék egy magyar noirt videóra forgatni. Inkább bevállaltuk a 16 mm-es film koszosságát és szemcsésségét, ami ott ütött vissza, hogy mivel nagyon kevés pénzből forgattunk, néhol nem volt elég lámpánk. Amikor Szirmai hajléktalannak nézi az őt megölni készülő Malkávot, és a kezébe nyom egy százast, még DVD-n is látszik a kép szemcsézettsége, mert nem volt elég pénzünk arra, hogy rendesen bevilágítsuk az éjszakai jelenetet.

Hogy élted meg, hogy moziban csak 32 ezren nézték meg a filmet?

Nekem ez akkor nem tűnt „csak”-nak. Akkor még nem voltak olyan csodák, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlané, a Liza, a rókatündéré, vagy a Testről és lélekről-é.

De a Filmszemlén tarolt A nyomozó, nagyjából mindent megnyert a fődíjon kívül.

Ennek nagyon örültem, de nem gondoltam, hogy ez bármit is jelentene a moziforgalmazásra nézve. Szerettem volna, ha a nézők szeretik a filmet, és ebben a buborékban, amiben élünk, tényleg lett egy jó híre, a torrenten is jó kört futott. A Grand Budapest Hotelt szerintem szintén nagyjából 30 ezren nézhették meg, és ha Wes Anderson is ennyi nézőt tud bevonzani a moziba világsztárokkal, akkor lehet, hogy nem olyan rossz ez a szám Magyarországon.

Szerinted miért nem nézték többen moziban A nyomozót?

Mindig arra törekszem, hogy a felszínen is szórakoztatóak legyenek a filmjeim, de közben szóljanak valamiről. A nyomozó és a Kút nézőszámai alapján be kellett látnom, hogy ennek ellenére mégis művészfilmként nézik a filmjeimet. Sebaj, legközelebb majd rendezek egy romkomot.

Egy éve viszont felkerült a Youtube-ra, ahol százezren kattintották. Adódik a költői kérdés: miért nem ez a sorsa minden magyar filmnek?

Én a Kútnál se értettem feltétlenül, hogy miért kell pénzt költeni a DVD-kiadásra, amikor csinálhatnánk egy honlapot is a filmnek, ahol meg lehetne venni digitálisan 300 ft-ért, aztán amikor már ott se nézi senki, akkor ingyenessé tenni valahol. Ha megjelenik egy film DVD-n, azt úgyis letorrentezik az emberek. A nyomozó azért került fel a Youtube-ra, mert a KMH pár éve elkezdte oda feltölteni a filmjeit. Ez a producer döntése volt, nem az enyém, ahogy abba se volt beleszólásom, amikor egy amerikai ügynök megvásárolta A nyomozó remake-jogait, hogy egy ideig árulhassa.

Amikor kirepültünk a produceremmel, Pusztai Ferivel Amerikába, akkor én voltam a helyes partner az étteremben, ahol egy kólát sem tudtam volna venni magamnak, mosolyogtam, és próbáltam szellemeseket mondani. Az amerikaiak részéről persze megvolt a pozitív lendület, hogy biztosan nyélbe ütik a dolgot, és kérdezgették, kit tudnék elképzelni a főszerepre.

És kit tudtál?

Philip Seymour Hoffmant.

Elhitted, hogy lehet belőle valami?

Annál már több ideje voltam a szakmában. Bíztam benne, hogy történni fog valami, mert komoly ajánlatot kaptunk, és örültem volna, ha akár csak társíróként részt vehetek az amerikai verzióban, de nem voltak hiú ábrándjaim. Nem is sikerült sajnos eladnia senkinek a jogokat.

Mikor csinálsz újra nagyjátékfilmet?

Ez a Filmalapon múlik. Most négy pályázatban is érdekelt vagyok. Van köztük két forgatókönyv, amire felkértek, és kettő adaptáció. Plusz írok egy romantikus komédiát, amit még nem adtam be forgatókönyv-fejlesztésre.

Azt hittem, csak viccelsz a romkommal. Úgy lesz romantikus komédia, ahogy A nyomozó krimi?

Lesznek benne szerelmesek. De ez most nem erőszakos. Mindig valami helyett csináltam az erőszakos jeleneteket, hatást akartam elérni velük. Semmiféle vonzódásom nincs az erőszakhoz, sőt irtózom tőle, de pont azért használtam a filmjeimben, hogy szembenézzek azzal, amitől félek. Most úgy érzem, eljutottam odáig, hogy erőszak nélkül is tudnék filmet csinálni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó