Másokért sírni, fiktív másokért

Miért bőgünk a moziban?

Filmeken sírni megtisztító, katartikus élmény, és a hétköznapi sírástól eltérően nem a gyengeség vagy a segítségkérés jele. Épp ellenkezőleg.

Jó leszögezni még most, itt az elején, hogy nincsen semmi baj azzal, ha valaki elbőgi magát az Acélmagnóliákon, a Sophie választásán, a Szerelmünk lapjain, a Forrest Gumpon, a Becéző szavakon, a Titanicon, a Gladiátoron, az Aranyoskámon, Douglas Sirk egy-egy melodrámáján és lehetne még folytatni ezt napestig. A sírás egy őszinte, fontos, hasznos, egészséges emberi reakció bizonyos élethelyzetekre, érzelmi hatásokra, és az azokat szépen kifejtő, esetleg zanzásító vagy felerősítő filmekre. Ha tudni akarjuk, hogy miért is érzékenyülünk el a Huncutkán vagy Fel!-en, esetleg a Csillagainkban a hibán vagy a Vágy és vezeklésen (tényleg, napokig lehetne sorolni ezeket a filmeket), először érdemes megismerni a sírás és a könnyezés folyamatát, működését, hátterét.

A Filmtett Tudománykuckó című rovata következik. A könnyezésnek több fajtáját ismerjük. Az úgynevezett bazális könnyek érzelmektől és külső-belső hatásoktól függetlenül termelődnek azért, hogy védjék, nedvesítsék és táplálják a szemfelszínt. A reflexkönnyek azok, melyek akkor születnek, amikor valami szirszar a szemünkbe megy – legyen az por, szempilla, vagy mondjuk a hagymák illóolajának párája. Ezek a könnyek senkit nem érdekelnek, nem is foglalkozunk velük. Az érzelmi könnyekkel viszont igen. Az érzelmi könnyek a sírás könnyei. Ezek a könnyek azok, melyek szétáztatják az arcunkat egy szakítás után, de érzelmi könnyek azok is, melyeket stressz, öröm, élvezet, harag, fizikai- és bármilyen lelki-pszichés fájdalom hatására hullajtunk. Oké, de hogyan kapcsolódnak az érzelmek könnyei az érzelmekhez? Michael Trimble brit neuropszichiáter Why Humans Like to Cry: Tragedy, Evolution, and the Brain és Ad Vingerhoets holland pszichológus Why Only Humans Weep: Unraveling the Mysteries of Tears című könyveikben egyaránt leírják, hogy a könnytermelést egy épp adott érzelmi reakció stimulálja az idegrendszerünk érzelmekkel is „foglalkozó” részében, a limbikus rendszerben, azon belül is a hipotalamuszban, ami az acetilkolin nevű neurotranszmitteren keresztül indítja be a könnyezést. Az érzelmi könnyek – és ez fontos számunkra – egyfajta természetes fájdalomcsillapítóként és stresszoldóként működnek a bennük található leu-enkefalin peptid áldásos hatása miatt. Borzalmasan szárazan hangzik, de hát ez van, a lényeg, hogy a leu-enkefalinnak köszönhetően beszélhetünk olyan „kiadós sírásokról”, melyek után jobban érezzük magunkat, nyugodtabbnak és megkönnyebbültnek. Egyes filmek hatására pontosan ilyen „jókat” sírunk.

Ez a sírás – ahogy Vingerhoets írja – kizárólag emberi tulajdonság, melynek érzelmi és szociális kontextusai azonban eltérők (felsorolhatatlan itt, hogy hányféle helyzetben, milyen okokkal sírhat valaki), sőt akár egyenesen ellentétes minőségűek is lehetnek. Például: sírunk, ha meghal egy szerettünk és sírunk, ha megszületik valaki számunkra fontos, bőgünk akkor is, ha elhagy a szerelmünk és akkor is, amikor összeházasodunk. Az emocionális sírás több tehát a boldog és szomorú helyzetekre adott egyszerű érzelmi válaszreakcióknál. A sírással ezeknél sokkal komplexebb érzelmi és pszichológiai állapotokat tudunk kifejezni: a sírás kommunikáció. A szociális, úgynevezett interperszonális sírással az emberek szavak nélkül fejezik ki: segítségre, odafigyelésre, fizikai vagy lelki támaszra van szükségük. Így megerősítjük kapcsolatainkat azokkal, akik kiveszik részüket bánatunkból, boldogságunkból, fájdalmunkból, tehetetlenségünkből (érdekesség: az érzelmi könnyekben több a protein, ezért nagyobbak, könnyebben láthatók és lassabban folynak le az arcunkon).

A filmeken történő sírás azonban érdekes módon különbözik a fenti, „közönséges” interperszonális érzelmi sírástól. Vingerhoets végzett ugyan filmes megríkató kísérletet, azonban annak eredményét érdemes kétkedve vizsgálni. Alanyaival megrázó – például halálos beteg gyerekekről szóló – dokumentumfilmeket és interjúfilmeket nézetett, a laboratóriumi közegben azonban a „jól eső” sírás elmaradt, vagy ha mégis sírt valaki, nem értékelte hasznos, felszabadító, „jó sírásnak” azt. Vingerhoets következtetése ezért az – ellentétben Hippokratész ezeréves megállapításával –, hogy a felszabadító, „katartikus”, megtisztító sírás mítoszánál fontosabb és hasznosabb a szociális közegben eleresztett bőgés. Az, amikor más is látja, hogy sírunk (megjegyzendő, hogy Trimble sem támogatja a katartikus sírás elméletét).

Furcsa ez annak fényében, hogy a moziban ülve, egy adott film erős érzelmi hatása alatt megtörve – minden tudományos kutatás és magyarázat ellenére – nem azért sírunk, hogy aztán a stáblista leperegte után mások karjaiba bújva keressünk oltalmat és megértést. Nyilván semmilyen reprezentatív kutatás nem létezik arra vonatkozóan, hogy mennyien sírják el magukat egy film miatt egyedül, de talán biztonsággal tehetjük fel, hogy többen vannak ők, mint azok, akik egy családi vagy baráti mozizás során kezdenek el zokogni. Nem elesettségünket, védtelenségünket, érzékenységünket akarjuk kommunikálni azzal, hogy rásírunk az előttünk ülő tarkójára egy épp aktuális Nicholas Sparks-adaptáció vagy egy Lasse Halström-film alatt. Filmeken sírni ennél jóval intimebb dolog, kevésbé megragadható, kevésbé egzakt és funkcionális.

Ugyan agyonhangoztatottsága ellenére a hippokratészi katartikus sírás létezése a mai napig nem bizonyított, a filmeken történő sírásban észrevehető annak néhány vonása. Oké, nem azért sírunk egy filmen – pontosabban nem csak –, hogy „kieresszük agyunkból” a rossz érzéseket és gondolatokat, ahogy az öreg görög vélte, de a katartikus sírás (ami lehet katartikus szipogás vagy pityergés is) „elmetisztító”, felemelő és megnyugtató hatása érezhető a filmen bőgés alatt és után is. Ez a sírás nem olyan, mint brunyálni egyet és nem csak egy csap, amit néha meg kell nyitni, hogy kicsorgassuk a felgyülemlett rossz érzelmi energiákat (szevasz Darwin, szevasz Freud). Inkább érezzük ezt a személyesebb, izoláltabb, intimebb sírást reparatívnak, mintsem segítségkérésnek.

A katartikus sírásban több van egyszerű biológiai haszonelvűségnél, a „gőz kieresztésénél”. Egy méretes truizmussal élve: az érzelmek relatív dolgok, a katartikus sírás során pedig a sírás okát – legyen az öröm vagy bánat – mélyebben és erősebben, zsigeri, fizikai és mentális szinten tapasztaljuk meg és viszonyítjuk az éppen adott, adekvát érzelmi vagy szociális tényezőkhöz és szituációkhoz, ezáltal jobban megismerve önmagunkat (egy kiinduló gondolat lehet: miért is sírtam el magam a Hacsikón?). A katartikus sírással megtisztítjuk az utat az érzések, érzelmek, és a hozzájuk kapcsolódó gondolatok számára, emlékeztetjük magunkat arra, hogy érezzünk, hogy éreznünk kell, és hogy elemezzük ezeket az érzéseket. Az érzelmi sírás érzelmi része pedig mintha sokkal tisztább és őszintébb lenne a moziban, filmnézők társas magányában vagy épp egyedül, ágyunkban fekve.

Filmeket nézve azonban nem magunkért érzünk – az „csak” a végeredmény –, hanem főként másokért. Vingerhoets és Trimble közül az utóbbi az, aki beemeli a diskurzusba az empátiát. Azonosulni mások problémáival, bánatukkal, örömükkel, sikerükkel és sikertelenségeikkel a legfontosabb tényező, ha tudni akarjuk, hogy miért is bőgjük el magunkat filmeken. Az életben az empátia és az empatikus sírás természetesen olyan szociális, interperszonális kontextusokban működik, melyekről Vingerhoets és Trimble beszél, ugyanakkor egy filmet nézve (vagy egy könyvet olvasva, egy színdarabot vagy festményt nézve) a nagyon dolgozó empátiának köszönhetően fiktív szereplőkkel, nyomorult, szomorú helyzetükkel azonosulunk. Ha kicsit is ismerjük azokat a szituációkat, érzéseket és dilemmákat, melyek történetüket és karakterüket formálják, együtt lélegzünk velük.

Ha pedig jó a film – és tegyük fel, hogy az –, akkor többről lesz szó egyszerű azonosulásnál: képesek leszünk úgy látni a világot, ahogy a filmek szereplői. Az empátia képes új világokat feltárni előttünk a vásznon és a vásznon kívül is. Olyan világokat, melyekben katartikus dolog félig-meddig, vagy akár teljesen új emberként, könnyes szemmel elveszni. Tapasztalataink és ismereteink tudatában ráeszmélni arra, hogy milyen lehet mások – a mi életünknél szarabb – élete, hogy milyen lehet az, amikor egy védtelen, elesett, reményvesztett karakter feloldozást nyer a happy end során, megrendítő érzés. Egy időre elszáll az egónk, tökönrúgjuk a natív cinizmusunkat és átadjuk magunkat a fiktív alakok szenvedésének és örömének, az önzetlenség és az odaadás libabőrözős érzését jól megrágva pedig akár kisebb-nagyobb revelációink is lehetnek saját életünkkel, saját habitusunkkal, céljainkkal, értékrendünkkel és miegyébbel kapcsolatban. Jobb emberekké válhatunk, belátóbbakká, kedvesebbekké. Ez pedig gyönyörű dolog, minden mögötte megbúvó naivitás ellenére is: másokért sírni, fiktív másokért. Ezzel a sírással azt kommunikáljuk magunknak, és esetleg pár „beavatottnak”, hogy rohadtul átéreztük, amit láttunk, hogy valamilyen érzelmi, spirituális, pszichológiai-mentális szinten és rétegben összekapcsolódtunk a filmmel (karaktereivel, cselekményével, ritkább esetben esetleg „megcsináltságával”).

Paul J. Zak neuro-közgazdász a filmeken történő bőgés vizsgálatában kiemelt szerepet tulajdonít a „moralitás molekulájának”, azaz az oxitocinnak. Ez a potens neurotranszmitter hormon az, ami a megfelelő emocionális közegben (már akkor is, ha ránk mosolyog valaki, ha egy ismeretlen kedvesen megszólít) beindítja az empátia érzését. Az oxitocinnak pedig fogalma sincs arról, hogy igazi vagy fiktív emberekkel kell együtt éreznünk. Az oxitocin sokkal fontosabb szerepet játszik a folyamatban, mint a mímelés-tükrözés szinte szóra sem érdemes elmélete, miszerint a vásznon látott érzelmeket egyes emberek akaratlanul is leutánozva élnek újra át (biztos van, aki minden ötméteres síró színészfej láttán elbőgi magát, de azért ne már).

Még egy kérdés: miért a filmek végén sírunk? Joseph Weiss pszichoanalitikus Crying at Happy Ending című cikke szerint amikor egy filmben valami szörnyű, tragikus, veszélyes, stresszes, feszült dolog történik, a mindezt empatikusan átérző-átélő emberek nem érzik magukat biztonságban, ezért érzéseiket és érzelmeiket nem mutatják ki. Mikor azonban a veszély elmúlt, mikor elsötétül a vászon, szabadon engedhetjük a film alatt a szereplőkkel együtt érzett bánatot, fájdalmat, feszültséget. Ez akkor is így van, amikor nincs happy end, és akkor is, amikor van. Utóbbi esetekben nem a happy enden sírunk, hanem azért, mert addig nem sírhattunk, amíg mindaz a sok-sok szörnyűség végbement a vásznon, amiknek aztán a boldog befejezés véget vetett. Örülünk, hogy megúszták, de a feloldozás jó érzésével kéz a kézben jár a film során elnyomott, nekünk is fájó, számunkra is szomorú érzések és érzelmek fel- és elszabadulása. Tökéletes filmes példa erre a Philips kapitány nagyszerű – és kifejezetten katartikus – utolsó jelenete, melyben Tom Hanks karaktere a brutális kalóztámadást túlélve, megmentőinek biztonságos hajókabinjában fakad sírva.

Filmeken sírni tehát megtisztító, megvilágosító, katartikus élmény lehet, és a mezei sírástól eltérően nem a gyengeség, nem a segítségkérés jele. Épp ellenkezőleg. Mentálisan és emocionálisan is erősnek kell lenni ahhoz, hogy mások – újfent: fiktív mások – szemén keresztül nézzük világukat és benne fájdalmukat, szenvedéstörténetüket, elbukásukat vagy feloldozásukat. Értük potyogtatott könnyeink közepette jobban megismerhetjük magunkat és akaratlagos vagy akaratlan önvizsgálatunkat követően a jövőben másokkal is megértőbbek lehetünk. Aki pedig nem sírta el magát még egy filmen se, annak vagy van valami komoly baja, vagy lesz. De velük is együtt lehet, és együtt is kell érezni.


Felhasznált irodalom:

  • Ad Vingerhoets: Why only humans weep – Unravelling the mysteries of tears, Oxford University Press, 2013.
  • Ad Vingerhoets, Lauren M. Bylsma: The riddle of human emotional crying: A challenge for emotion researchers, Emotion Review, 2016., 207-217.
  • Asmir Gračanin, Lauern M. Bylsma, Ad Vingerhoets: Why only humans shed emotional tears: Evolutionary and cultural perspectives, Human Nature, 2018., 104-133.
  • Asmir Gračanin, Lauern M. Bylsma, Ad Vingerhoets: Is crying a self-soothing behavior?, Frontiers in Psychology, 2014., 1-15.
  • Joseph Weiss: Crying at Happy Endings, The Psychoanalytic Review, Vol. 39, No. 4., 1952. (http://cmtcenter.net/wp-content/uploads/2017/07/Weiss1952.pdf)
  • Michael Trimble: Why Humans Like to Cry: Tragedy, evolution, and the brain, Oxford University Press, 2012.
  • Paul J. Zak: Why Inspiring Stories Make Us React: The Neuroscience of Narrative, Cerebrum, 2015. (https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4445577/)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó