Mit adtak nekünk a közép-európaiak?

Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood. Ausztria–Magyarország hatása az amerikai filmre

Többek között Hollywoodot és nagyjából mindazt, ami az amerikai filmben stílus- és iskolateremtővé vált. Egy mondatban így foglalható össze Muszatics Péter – tudományos munkától némiképp szokatlan módon – szórakoztatóan informatív könyvének alapállítása.

„Nem elég, hogy magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned” – mi más is állhatna Muszatics Péter Bécs, Budapest, Hollywood. Ausztria–Magyarország hatása az amerikai filmre című könyvének hátsó borítóján, mint ez a szállóigévé vált bonmot, amelynek az eredetét ma már nehéz visszakeresni (többnyire George Cukornak, a magyar származású hollywoodi producernek tulajdonítják, de Korda Sándor-idézetként is találkozni vele imitt-amott). Muszatics vállalása azonban túlmutat a „híres magyarok Hollywoodban” típusú összefoglalókon – mégpedig azért, mert könyvében (amely eredetileg DLA-dolgozatnak készült a Színház- és Filmművészeti Egyetemen) egyszerre szűkíti és tágítja a témaválasztás optikáját. Szűkíti azzal, hogy bevallottan-bevallatlanul nem törekszik teljességre: nem listát vagy szintézist ígér, hanem egy szellemiség hatásmechanizmusának bemutatását, néhány érzékletes példán keresztül. Ugyanakkor tágabb perspektívába is helyezi a témát azáltal, hogy nem elégszik meg a szélesebb közönség által is ismert híres hollywoodi magyarok – Kertész Mihály, Rózsa Miklós, Zukor Adolf vagy Lugosi Béla (sőt, ez utóbbi még említés szintjén sem jelenik meg a könyvben) – felsorakoztatásával, hanem szélesíti a palettát: amellett érvel, meglehetősen meggyőzően, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiává váló egykori Habsburg birodalom sajátos (világ)polgári kultúrája, művészeti öröksége nélkül nem formálódhatott volna ki az a fajta közép-európaiság, Duna-menti mentalitás, amely olyannyira megtermékenyítőleg hatott az éppen létrejövő, a múlt század elején gyerekcipőben járó amerikai filmipar esztétikájára és szabályrendszerére; és ez nem annyira a magyar vagy az osztrák, hanem éppen a nemzeti partikularitásokat kvázi egybeolvasztó (lásd még az „olvasztótégely”-t mint Amerika-metaforát) monarchiás sajátosságoknak tulajdonítható.

Az, hogy Észak-Amerika fentebb említett olvasztótégelyében olyannyira megtalálhatták a helyüket a Közép-Kelet-Európa kataklizmái elől a tengerentúlon szerencsét próbáló alkotók – és azok is, akik nem költöztek ugyan oda, de szellemi értelemben vett jelenlétük az amerikai (tömeg)kultúrában megkérdőjelezhetetlen –, nagyrészt annak köszönhető, hogy a századforduló/századelő Osztrák–Magyar Monarchiájának miliője „strukturálisan” is hasonlóságokat mutatott az Egyesült Államok kulturálisan sokszínű világával. Az osztrák, német, magyar, szláv, zsidó elemek keveredéséből és egymásra-hatásából áll össze az a nemzeti sajátosságokat egyfajta K. u. K. birodalmi „nagykultúrában” egyesítő, izgalmas szellemi közeg, amely nagyon is kompatibilis volt a kreativitásra és újdonságokra fogékony, a szó legjobb értelmében kozmopolita hollywoodi kulturális környezettel – bár onnan nézve egy kicsit mindig is a vadság, elmaradottség földje, a szimbolikus Ruritánia maradt. Muszatics a könyv elején nagy teret szentel az említett miliő megrajzolásának: az operettek, népszínművek, kávéházak, művészeti szalonok, egy „elöregedő civilizáció” romjain kivirágzó szecesszió és az avantgárd kezdemények világának, a szerteágazó és szertelen bécsi világszínháznak, amelynek kialakulása a barokk világképre és művészeteszményre vezethető vissza – ennek az eszménynek pedig ugyanúgy központi eleme az illúziókeltés, a látszatok varázsa, mint a hollywoodi álomgyárnak. „A sajátos kelet-európai képesség, hogy megmutatja a kozmopolita, kifinomult európaiságot az amerikaiaknak” – idézi a neves filmkritikust, Jonathan Rosenbaumot, aki Ernst Lubitsch sikerének titkát „fejtette meg” ezzel a mondattal; bár Muszatics rögtön hozzáteszi, hogy a kelet-európaiság nem megfelelő kifejezés, hiszen ezek az emigránsok „nem Kelet-Európa poros sztyeppéiről, hanem a kontinens közepén lévő kulturális centrumból érkeztek Hollywoodba” (103. o.). Ebből a kulturális centrumból származik Lehár Ferenc is, aki A víg özveggyel szédületes pályát fut be az amerikai filmgyártásban: operettjét többször vászonra viszik, de a könyv a két legfontosabb adaptációt veszi górcső alá: Erich von Stroheim és Ernst Lubitsch filmjét – talán túl részletezően, túl didaktikusan is. Stroheim és Lubitsch figurájának és alkotói módszereinek összehasonlítása révén két eltérő alkalmazkodási – vagy épp kívülállási – stratégiát vázol fel a szerző, mint lehetséges európai válaszokat Hollywood iparszerű működésére: „Min nevetünk és hogyan nevettetünk, miután belenéztünk a szakadékba? Stroheim kompromisszum nélküli, világos és keserű, Lubitsch szépen becsomagolt, lakonikus és fanyar válaszokat ad ezekre a kérdésekre” (131. o.).

És ha már Lehárnál tartunk: az ő példáján keresztül is rácsodálkozhatunk arra, mennyire különbözik a magyar kultúráról alkotott önképünk attól, ami a nagyvilágban valóságosan látszik belőlünk. És nem ő az egyetlen: Molnár Ferenc, akit az irodalomtörténet-írásunk afféle könnyed populáris szerzőként tart számon, bulvárdarabok és ifjúsági művek (az amúgy szintén világsikert elért A Pál utcai fiúk, ugye) alkotójaként, az egyik legismertebb és -elismertebb magyar író a nemzetközi porondon, akinek a Liliom című művét többször is adaptálták Hollywoodban, és a megzenésítés jogait Puccini szerette volna megvásárolni – mindhiába. Az pedig még a tájékozottabbak számára is meghökkentő lehet, hogyan szőtte keresztül-kasul a klasszikus Hollywoodot az osztrák–magyar „hálózat”: a „nagy nevek”, Billy Wildertől Kertész Mihályig, Otto Premingertől George Cukorig, csak a jéghegy csúcsát jelentik – forgatókönyvírók, zeneszerzők, librettóírók, színművészek, rendezők és más szakemberek hada dolgozott azon, hogy Amerikát a világ vezető filmes hatalmává tegye.

Muszatics érezhetően elfogult könyvének tárgyával: néhol úgy érezhetjük, Hollywood „bécsiesítésével”, „közép-európaizálásával” talán egyoldalúan mutatja be a Nagy Álomgyári Történetet. De ez elnézhető neki: műve kicsit nosztalgikus, szeretetteljes főhajtás egy valaha volt, békebeli Duna-mente, egy szétvert többnemzetiségű birodalom, egy hanyatlásában is kreatív világ iránt: a jobb sorsra érdemes Közép-Európa rehabilitálása. Egyébként pedig ki ne olvasná szívesen tovább azt a filmtudományos munkát, amely így kezdődik: „A melange Bécsben mindenütt másképp készül”?

Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood. Ausztria–Magyarország hatása az amerikai filmre. Kossuth Kiadó, Budapest, 2018.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó