Monitorozott önvád

Gustav Möller: Den skyldige / A bűnös

Gustav Möller többrétegű kamarafilmjében a főhős jellemfejlődése helyhez kötött módon, egy headset béklyójában történik meg.

Mint bármelyik népről, az északiakról is forgalomban vannak sztereotípiák – melyeket a filmek is táplálnak. Úgy tűnik: hidegek, diszkrétek, a felszínen fegyelmezettek, azaz érzelmeik hullámai mintha más fodrozódásokba mennének át, mint például a mieink. Ekként a skandináv színészek és más európai régiók színészeinek játékmódja között is látványos különbséget vélünk felfedezni. Mimikájuk és gesztusrendszerük mondhatni a miénktől eltérő hagyományokon nyugszik, érzelmi megnyilatkozásaik a skandináv kultúrkörhöz igazodnak, más relációkkal bírnak. (Nem volt véletlen Fellini és Bergman két művészeti ellenpólusként való interpretálása sem.) A skandinávok közül talán a dánok számítanak a legnagyobb nevettetőknek, nem hiába ők vannak legközelebb az öreg kontinenshez. De náluk is megfigyelhető, hogy a humor forrásai leginkább a komolyságban rejlenek. Akár a komikum, akár a tragikum oldaláról közelítünk, mondhatni a fapofa az alap, és ehhez a mimikális alapállapothoz adódnak hozzá a verbalitásban is rejlő lehetőségek. A nordikus arcon mintha másféleképpen jelennének meg az érzelmek. Ennek maximális kiaknázását és felmutatását láthatjuk Gustav Möller első nagyjátékfilmjében, A bűnösben.

Mostanság egyre inkább elterjedt, hogy a filmek a monitor elé kötött embertípust járják körül, hiszen a fejlett világ embere egyre jobban a gépek előtt éli az életet. Erre példa Timur Bekmambetov Profil című filmje, vagy az ő produceri ténykedését is jegyző Aneesh Chaganty-rendezés, a Keresés (Searching). Sőt, ide sorolandó a hasonló keretek között működtetett, Nacho Vigalondo által jegyzett Elijah Wood-film, az Open Windows is. A bűnös mindezek tökélyre minimalizált és mégis a legnagyobb részletességgel bíró betetőzése. Ebben a filmben ugyanis nem sok külső helyszínt kapunk, a thriller lényege, hogy a történetbe a saját fantáziánkat maximálisan bedobva helyezkedünk bele. A képi segítséget és a feszültség fokozását a segélyhívó telefonvonalban lezajló párbeszédeknek, de leginkább az Asger Holm felfüggesztett rendőrtisztet alakító, svéd származású Jacob Cedergren aprólékos arcjátékának köszönheti a néző.

A történet elemei szabályos ütemben sejlenek fel. A helyszín egy segélyhívó állomás, amolyan 911, ahova felfüggesztett rendőrünket száműzte a rendszer. Ideiglenes helyzet, amelyben a főhős nyilván feszeng. Hiszen, mint kiderül, hamarosan sor kerül a meghallgatására, azaz a vallomástételekre és az ítéletre is, társával egyetemben. Hogy ennek mi az előzménye, arra szépen fény derül a háttérben, míg a felszínen hősünk egy segítségért könyörgő nő telefonhívása nyomán intézkedik éppen. Kettejük beszélgetése adja meg a film izgalmi erejét. Egy állandóan megszakadó beszélgetés, melyet a külső tényezők is befolyásolnak. Asger Holm komoly ember, aki jelenlegi munkáját is lelkiismeretesen szeretné végezni. Elhessegeti a jóléti állam kényelmes betelefonálóit. Elküldi a fenébe a részegen eltaknyolt biciklistát, és az akadékoskodó nyugdíjas sorsa sem izgatja különösebben. A segélyhívóhoz a rendőrség, a mentők, a tűzoltók tartoznak. Idegesíti, hogy egyre fals riasztásokkal zaklatják. Ezért is kapaszkodik bele az egyetlen, bűntényre hajazó helyzetbe. Az ő billegő sorsáról való figyelemelterelés ez, és afféle nyomozói feladat is egyben.

Egyre több a párbeszéd. Egyre fokozódnak a külső zavaró tényezők. Egyre nő a feszültség a kamaradrámai miliőben. Asger Holm koncentrál. Eközben természetszerűleg apró ráncok, lassan leguruló izzadságcseppek és kifejező tekintetek váltják egymást Jacob Cedergrennek a monitor fényével delejesre bevilágított arcán. Ez az arc tükrözi a keserves kínlódást. Egyrészt látjuk rajta az uniformis szabta segíteni akarást, másrészt érzünk rajta valami mélyebben megbúvó belső vívódást. Meg kell hagyni, tökéletes a színészi összpontosítás.

A felbukkanó mellékszereplők persze cizellálják a történetet: nem is feltétlen látható jelenlétükkel mintha újabb és újabb irányba faragnák a cselekmény irányvonalát. A külső felvételek igazából aládolgoznak a misztikumnak. Míg lassan feldereng, hogy lehet, egy másfajta perspektívából kellene közelíteni mindenhez, amit a történet üzen. Gustav Möller többrétegű alkotásában a főhős jellemfejlődése helyhez kötött módon, egy headset béklyójában történik meg, végzetesen. Mandinerből kapott érzelmi próbatétele egy másik, egy belső etikai normavilághoz löki. Mire végez a hívással, végérvényesen szembesül önmagával, és új értelmet kap a bűn fogalma is, csakúgy, mint a tévedésé, a megbocsátásé vagy a vezeklésé.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó