Nemzedékek legjobbjai

Szomjas György: Kopaszkutya (1981)

Azt sem tudom, hogy melyik „legfontosabb” kérdéssel kezdjem. Hogy aktuális-e ma az 1981-ben készült Kopaszkutya, hogy mennyire hiteles kordokumentum, hogy jó filmnek lehet-e nevezni, vagy hogy hogyan sikerült szinte a film „melléktermékeként” egy olyan zenei albumot megszülni, ami azóta is az egyik legtöbbet hallgatott és idézett, generációkat összekötő magyar lemez lett? Úgyhogy csak szépen sorban.

És persze ezután a kérdésfelvetéseket el lehetne intézni egy „naná-eléggé-igen-csak úgy” négyessel is, no de azt azért mégsem. De kezdjük mindenképpen azzal, hogy (szereplőivel ellentétben) a Kopaszkutya semmit sem öregedett, nem emlékszünk rá rosszul, és ugyan a mostani (világ- és nemcsak) politikai közhangulat, a művészetekkel (legfőképp az irodalommal) szembeni társadalmi ellenérzések, és persze az örök (mondhatnám, örock, de nem teszem) generációs kérdésfelvetések ma is kezdnek épp olyan aktuálisak lenni, mint a film bemutatásakor voltak, pedig eltelt azóta va’egy év.

Van ugyan egy zenekarmendezserünk, Béla, a Főnök, akit talán leginkább lehet nek kinevezni a rockfilm szereplői közül, azért mégsem egy hagyományos értelemben vett, narratív film a Kopaszkutya, sokkal inkább egy kor lenyomata, a hangulat felidézése, mintsem egy dramatikus szempontból élesre csiszolt mozgókép. Arról nem is beszélve, hogy bár a filmzenét játszó Hobo Blues Band tagjai többször is elmondták, hogy a filmen bemutatott események azért nem úgy történtek, letagadhatatlan az életrajzi, ezen keresztül pedig dokumentarista vetület sem, hiszen a legtöbb szereplő saját névvel saját magát játssza, vagy legalábbis egy hozzá nagyon hasonlító karaktert.

Ez a két műfaji háttér szépen összeér a vásznon vagy képernyőn, kordokumentumként éppen azért tud értékes film lenni, mert a forgatókönyv és karakterei ezúttal nem kizárólag egy író fejéből pattantak ki, minden szereplő magából tud építkezni, és így nem is okoz problémát az, hogy tulajdonképpen amatőr színészekről beszélünk. Schuster Lóri főszerepeltetésének viszont épp a túlzásba is vihető dokumentarizmus kiegyensúlyozás is lehet a szerepe, hiszen tudjuk, valójában ő is szép hangú énekes, itt viszont „csak” egy menedzsert alakít, ráadásul Béla néven.

A Colorado zenekar üres kultúrotthonokban játssza a Johhny B. Goode-öt és társait, ezt pedig Béla megelégeli, és ráveszi a zenekar tagjait hogy próbáljanak irányt váltani: a Tobbacco Road helyett a Retek utcáról kellene inkább énekelniük, közeledniük kell a lakótelepi valósághoz, „le kell menni kutyába”. Egy zenekar-feloszlás után mégiscsak létrejön a Kopaszkutya, a Földes Hobo László által játszott frontember mellé pedig a helyi kocsmák legendásan karcos hangú Bill Királyát is sikerül beszerveznie, és végre saját dalok is születnek, olyanok, amelyek világában otthon érezheti magát az őket is körülvevő, lakótelepi tétlenségre és kilátástalanságra kárhoztatott ifjúság. A felemelkedés, természetesen, „áldozatokkal” is jár: a nagy sokára kiharcolt szabadtéri, nagyközönség előtti fellépést megelőzi a televiziós szereplést hamisan és számtalanszor beígérő menedzser (szó szerinti) kirúgása.

A Kopaszkutya zárójelenete egyszerre nyitott és reményelenül zárt: az együttes (nagy színpadi sikereket megélt) kabala-kutyáját Béla visszaviszi a lakónegyedi sintértelepre, a gyárkémények füstje alatt azonban a kirúgott menedzser egyúttal új reményt is kap, hiszen még a helyi sintérsrác is a rock and roll rajongója, és rögtön meg is örvendezteti Bélát egy eldúdolt „bazi nagy számmal”, amin éppen dolgozik (majdnem véletlen, hogy az általa eljátszott akkord később a Schuster Lórit is foglalkoztató P. Mobil Utolsó cigaretta c. számában bukkan fel a valóságban). A kutya – ha kopasz, ha szőrös – oda kerül vissza, ahonnan indult, Béla úgyszintén, de a rock and roll marad, összeköt. Az már ugyankkor személyes értelmezés kérdése, hogy az utolsó kép háttérében kitartóan füstölgő gyárkémény, a díszletül szolgáló, lepukkant sintértelepi díszlet mennyire a színtitszta reményt hivatott a néző számára közvetíteni.

Ha valami kissé már idejétmúlttá, vagy legalábbis megmosolygatóan nehézkessé teszi a Kopaszkutyát, azok a rock and rollról szóló feliratok, amelyek „kedvéért” még a kép is fekete-fehérré válik (bár így csak még kevéssé olvashatóak). Természetesen érthető az alkotói szándék ezek mögött, A Rockról akar szólni a film, hát kellenek naagy mondatok naagy emberek szájából (Bob Dylan, Frank Sinatra, Mick Jagger és mások), de ezektől helyenként kissé túlzottan is szájbarágós, illetve dokumentumfilmes (és nem dokumentarista!) utóérzése lesz a filmnek. Amúgy is szükségtelenek, hiszen ordít kopacékról, hogy ők nem csak játsszák ezt az egész életérzést.

A film első jeleneteiben, egy kultúrotthonos koncert után megjelenik egy szemüveges figura, aki elmélyülten beszélget Hobóval az univerzumról, fentről és lentről. Mindeközben a banda tagjai próbálják beindítani az őket szállító kisbuszt, és idegesen szólnak rá Hobóra, hogy menjen már segíteni, aki erre csak annyit mond: „Hé, ez itt apánk, Allen Ginsberg”. A beatnemzedék egyik legnagyobb klasszikusának szinte véletlenszerűnek érzett, a dramaturgiát egyáltalán nem befolyásoló cameója furcsa is lehetne, mégis szépen belesimul a filmbe (és hát ugye, talán senkinek nem kell elmondani, aki követte Hobo munkásságát, hogy számos Ginsberg-feldolgozás bukkan fel albumain).

És amellett, hogy Ginsberg úgymond áldását adja „gyermekei” munkájára, nem tudtam nem arra gondolni, hogy mennyire nem is kell emlékeztetnünk magunkat Ginsberg szavaira („Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban…” – Üvöltés), merthogy nem is olyan régen dolgozták fel újra őt nálunk is. A tavalyi év talán egyik legnagyobb visszhangot kiváltó magyar verse volt Markó Béla Bocsáss meg, Ginsbergje, amely replikázik a költőnek: „…már nemzedékem legjobbjai is alig-alig néznek a csillagos égre, nem írnak dühös verseket, nem konspirálnak a zsarnok ellen, szakácsműsort vezetnek a televízióban…”.

Ennél jobban talán semmi mutatja, hogy mennyire aktuális alkotás is tud lenni Szomjas György és Hobóék Kopaszkutyája, ma is megmutatja, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzd a művészet, hogy ugyanakkora probléma, ha nem tud közeledni a (szó szerinti és átvitt értelmben is érthető) lakótelephez, mindeközben pedig, hogy költők szavaival éljek, nemzedékünk legjobbjai kallódnak el a könyörtelen kelet-európai prérin. De legalább a zene (még mindig) jó.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó