Ördögűzésből elégtelen

Diederik van Rooijen: The Possession of Hannah Grace

A The Possession of Hannah Grace egy félelmetesen klisés történet, amiben a legnagyobb probléma az, hogy míg a természetfeletti jelenségekre megpróbál valamiféle magyarázatot adni, addig a hétköznapi helyzetek teljesen irracionálisnak hatnak.

Miért szeretünk félni? – teszik fel a kérdést valószínűleg azok, akik nem szeretnek félni. Mi tagadás, jómagam is bizonyos fokig az értetlenkedők csoportjába tartozom, ugyanakkor elismerem, hogy lehet abban „ráció”, ha élvezzük a félelmet. Elvégre ez az érzet közvetlenül appelál a túlélési ösztöneinkre, felpezsdíti a vérkeringésünket és hatalmas adrenalinbombát zúdít a nyakunkba, más szóval: rengeteg megemésztendő izgalommal jár. Az emberiség pedig megszületése óta meglehetősen élvezte a rémtörténeteket, sőt még a boszorkányüldözéseket is. Diederik van Rooijen filmje mindent megtett azért, hogy eltakarjuk a szemüket. A küldetés sikeres volt. Eltakartam a szemem, hiszen szembesültem azzal a rémisztő ténnyel, hogy a The Possession of Hannah Grace nyögvenyelős klisék kollázsa, ahol a néző bizonyul a legártatlanabb áldozatnak.

A történet Hannah Grace (Kirby Johnson) exorcizmusával veszi kezdetét. Az ördögűzés nem jár sikerrel, a Hannah-t megszálló ördög egy katolikus pap azonnali halálát okozza, így a lány apja eldönti, hogy megfojtja saját gyeremekét mások megvédésének érdekében. Ezután hirtelen eltelik három hónap és megismerjük Megant (Shay Mitchell), egy ex-rendőrnőt, aki egy megrázó incidens miatt otthagyta addigi munkáját. Megan poszttraumás stresszben szenved és új munkahelyet keres, míg végül egy kórház alatti halottasház egyetlen alkalmazottja lesz. Megan számára kecsegtető a munka magánya, azonban második napja cseppet sem telik egyedül, hiszen megérkezik a hullaházba Hannah Grace addig halottnak vélt teste.

Akármilyen kételyeink is vannak az ördögűzés legitimitását illetően, udvariasan el kell fogadjunk pár szabályt a történettel kapcsolatban, amelyek közül a legfontosabb talán az, hogy az ilyen típusű horrorfilmekben természetfölötti jelenségekkel találkozhatunk. Az ördög által megszállt ember alatt rezeg, felemelkedik az ágy vagy éppen tekintetével felemel másokat, fojtogatja őket és a gravitációt legyőzve falon mászik. A transzcendens így nem szorul magyarázatra, mert valójában képtelenség lenne megmagyarázni. Értelemszerűen, ha képesek lennénk körülhatárolni a jelenséget, az egyből profán, hétköznapi jelleget kapna. Van Rooijen filmjében az a legfájóbb probléma, hogy a különös, realitásunktól eltérő jelenségekre megpróbál választ adni, míg a hétköznapi, általunk is tapasztalt történések teljesen irracionálisnak és megmagyarázatlannak mutatkoznak.

Először is érthetetlen az, hogy egyáltalán Megan miért választott ilyen hervasztó munkahelyet. A rendőrlét után nem gondolhatta azt, hogy a halottasház sok felüdülést tartogathat számára. Legfőbb érve az, hogy egyedül szeretne lenni, viszont úgy tűnik, megfeledkezik arról, hogy a csendes magány ugyanúgy adott lenne, ha éjjeliőrnek állna. Ráadásul az is komikussá válik, hogy a főhősnő körül csak úgy potyognak az emberek, azonban a megszállott Hannah Grace a hollywoodi sémáknak eleget téve ízlésesen elkerüli azt, hogy megtámadja Megant a film utolsó jelenetéig, és mindaddig a kisebb halakkal, azaz a mellékszereplőkkel foglalkozik.

Ezen sémák mentén az olyan mellékszereplők, mint a kórház nővére vagy éjjeliőre nagyon vigyáznak arra, hogy ne meneküljenek túlzott erőfeszítéssel, hátha akkor nem tudná őket az ördögűzött lány levadászni. Az emberi ösztönökkel szembemenve senki sem áll ellen különösebben, hanem sűrű levegővétellel várja halálát. Ezek az apró, logikát figyelembe nem vevő gesztusok azt sejtetik a játékidő előrehaladtával, hogy igazából a film karakterei és nem a fiktív világ szereplői az áldozatok, mintha a forgatókönyvíró csak azért hozott volna létre pár lapos, mélység nélküli karaktert, hogy módszeresen legyilkolhassa őket.

Bár a The Possession of Hannah Grace forgatókönyve, narratív megoldásai félresikerültek, a zsigeri feszültséget okozó zörejek és a hangvágás abszolút nem okozott csalódást. A horror műfajában a hang legalább olyan erős félelemkeltő adalék, mint a kép, és a film ugyanezt a nézetet vallja, amikor körültekintően megválogatja, hogy milyen csontropogásokat halljon a néző, mennyire élesen vagy tompán és milyen távolságban. Mindemellett a belső terek, a helyszínválasztások szintén hatásosnak bizonyultak. A hosszú folyosók mozgásérzékelő lámpái sejthetően többször szolgáltattak pár kellemesen kellemetlen másodpercet a nézőnek.

Nem vitás, hogy Diederik van Rooijen filmjétől nem lehetetlen megijedni. A kérdés már csak az, hogy ez mennyire elég. Ami a félelemkeltés eszközeit illeti, szakszerűen alkalmazza azokat a lerágott csont-hatásmechanizmusokat, melyeknek köszönhetően megborzonghatunk. Mindazonáltal a történet, a dialógus és sokszor a színészi játék is annyira kiábrándító, hogy komolytalanná teszi a film legtöbb jelenetét. Pedig úgy tűnt, hogy ha valaki ördögűzésből elégtelent kap, az cseppet sem tréfa.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó