Öreg színész nem vén színész

Chuck Lorre: The Kominsky Method

Van abban valami különleges erő, amikor egy drámaian megvilágított Michael Douglas mondja a szemedbe, hogy a színész dolga Istent játszani: szeretni, amit alkotott, aztán tudni „megölni”, elengedni. Talán ez a címben emlegetett Kominsky-módszer lényege.

Sandy Kominsky (Michael Douglas) elismert, talán a legjobb hollywoodi „színészedző”. Évtizedek óta tanárként oktat ifjú tehetségeket a színészmesterségre: őszinteségre, a saját élményeikből való építkezésre, arra, hogy néha érdemes hallgatni, a saját értelmezés megkeresésére és vállalására, meg persze olyan egyszerű axiómákra, mint hogy (ha tehetséges vagy) mindegy, milyen sampont reklámozol, fő, hogy a hajad legyen tiszta.

A tanárlegenda mellesleg lecseppent színész, civilben pedig nagyszájú, sármos, öregedő szoknyapecér, akinek nagyon is elemi, hétköznapi félelmekkel kell szembenéznie: az öregedéssel, a betegséggel és az elmúlással, amikkel már a sorozat legelején kénytelen szembesülni barátja, Norman (aki egyben ügynöke is) feleségének halálakor. Norman (Alan Arkin) pontosan Sandy ellentéte: a fellegekben járó színész ügynöke két lábbal a földön jár, végtelenül higgadt, cinikus és erős – látszólag. Csakhogy a sorozat „lelke mélyén” ott rejtőzik egy másik Kominsky-módszer is, amelyik az öregedés elviselésére, egy veszteség vagy érzelmi sokk túlélésére, egymás segítésére irányul. Ez már korántsem annyira elméleti, letisztult, kiegyensúlyozott vagy magabiztos, mint címbeli párja, viszont épp emiatt lesz ez az (egyelőre) nyolc részes sorozat mélyen emberi, intelligens és csupa szív vígjáték.

E két, remekül megrajzolt szereplő kapcsolatának a dinamikája mozgatja az egész történetet, s az sem mellékes, hogy mindkettejüket – kissé önreflexív módon – két zseniális színész alakítja. A két hollywoodi „nagy öreg”, Douglas és Arkin annyira természetesen ölti magára a két figurát, mintha mindketten csak önmagukat adnák (s mintha mindketten öregkorukra lennének a legérdekesebbek színészként is). Egész testük minden rezdülésével hozzák a két csipkelődő öreg barátot, s ha egy üres folyosón távolodnak tőlünk, akkor is értjük beszédes testtartásukat, sokatmondó, apró gesztusaikat.

Kapcsolatuk, pattogó, csípős párbeszédjeik egy abszurd temetés, egy Phoebe nevű, elkóborolt „fekete bárány”, egy betegség és egy adósság köré szerveződik ebben a nyolcrészes első évadban. Minderre rávetül pár meg nem kapott szerep és egy szinte kibontakozó őszike-szerelem árnyéka, s a rengeteg félig-szituációt, komikus, néha kimondottan abszurd, ritkán alpárian vicces, olykor melankolikus vagy édesen nosztalgikus helyzetet némi társadalomkritika egészíti ki – megint csak a címbeli módszer apropóján (muszáj vigyorognunk a polkorrekt társadalom színészmesterség-órákon kiütköző visszásságain s azokon a kellemetlen helyzeteken, amikbe a diákok emiatt sodródnak, de közben ott lebeg a levegőben a ki nem mondott megállapítás is: tehetséget és jó ízlést nem lehet tanítani).

Ha a diákok nem is feltétlenül sokoldalúan árnyalt, emlékezetes figurák, hétköznapi hőseink körül van néhány igazán zseniális mellékszereplő. Sandy dundi lánya például apjának és a topmodell-alkatú hallgatóknak a tökéletes ellentéte, ő a két lábon járó Kiegyensúlyozottság és Normalitás, de sorolhatjuk „Woodyt”, a megszeppent koporsóárust, az özvegy körül egy-egy tányér kajával legyeskedő hölgyeket vagy a Barbra Streisandot másoló transzvesztitát, de igazán visítva röhögős pillanatokat az örökké viccelődő urológust alakító Danny DeVitónak köszönhetünk.

A Kominsky-módszer nem egy laza, bugyuta sitcom. Ereje és szépsége abban rejlik, hogy sokszor igen súlyos dolgokhoz tud ízléses és ropogós poént ragasztani, két főszereplőnkkel a szó szoros értelmében együtt nevethetünk életen-halálon. Nem véletlen, hogy elnyerte a legjobb vígjáték/musical kategória fődíját a Golden Globe-gálán, s kissé igazságtalan, hogy csak Michael Douglas válthatta díjra a jelölését, Alan Arkin nem. Ennek a színészei révén őszinte és mélyen emberi, emellett remekül megírt – forgatókönyvírója az a Chuck Lorre, aki bő tévésorozatos filmográfiája közepette többek közt az Agymenőket (The Big Bang Theory) és a Két pasi meg egy kicsit (Two And A Half Men) is jegyzi –, okosan szórakoztató és szépen lekerekített sorozatnak csak egy dolgot lehet felróni: azt, hogy olyan hamar véget ér. Végülis nem haragszunk emiatt, kedves Netflix, csak add gyorsan a következő évadot! Reméljük, annak is ekkora szíve lesz!

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.