Rizsporos feminizmus

Josie Rourke: Mary Queen of Scots / Két királynő

A félrevezető magyar című Két királynő valójában Máriára, a skótok királynőjére koncentrálva meséli el az uralkodónő viszályát I. Erzsébettel. Kérdés, vajon mennyire ragaszkodtak a történelmi hűséghez.

Az olyan nézők, mint én, akiket magával ragad a középkori Anglia történelme, ezért olvasnak róla, netán olyan sorozatokat néznek, mint A Tudorok, vagy csak néha felkeresik a korról szóló Wikipédia-oldalt, bizonyára rengeteget várnak a Két királynőtől. Hiszen – a félrevezető magyar cím ellenére – a Saoirse Ronan és Margot Robbie főszereplésével készült filmből a Stuart Mária és Tudor Erzsébet közti viszályt ezúttal előbbi szemszögéből ismerhetjük meg. Ez már csak azért is érdekes, mert általában az Angliát nagyhatalommá tevő I. Erzsébet oldaláról mutatják be a 16. század eseményeit, ezzel pedig akarva-akaratlanul is Máriát negatív fényben tüntetik fel.

Aki esetleg nem lenne annyira tisztában a történelemórákon unalmasan előadott részlettekkel: Stuart Máriát gyermekként Franciaországba költöztették, ahol 16 éves koráig nevelkedett. Ekkor ment hozzá a szintén 16 éves II. Ferenc francia királyhoz, aki két évvel később elhunyt. Így Mária, mindössze 18 esztendősen hazatért szülőföldjére, Skóciába. Katolikusként nem fogadták szívesen a már protestáns országban, melynek trónjára egyébként I. Erzsébet is igényt tartott. A vallási békére törekvő, ám protestáns vallású Erzsébetnek éppen ezért vetélytársat jelentett a katolikus Mária. Ennek ellenére kezdetben harmóniára törekedett a két királynő – ez azonban hamar megváltozott.

A Két királynő Mária hazatérésekor veszi fel a fonalat, és az ezt követő egyre jobban elmérgesedő viszály útját igyekszik feltérképezni. Hogyan tett meg mindent Mária és Erzsébet a békés együttélés érdekében? Ki miatt veszett el valójában a két nő közötti egyetértés? A királynők közti érdekellentét kulminációját – Stuart Mária kivégzését – a film nem meglepetésnek szánja: a Két királynő a skót uralkodó lefejezésével nyit. Azt azonban csupán egy elsietett hangalámondással intézik el – ami valójában Erzsébet túlzottan szentimentális belső monologizálása –, hogy végül mi vezetett el idáig. Hogy mi történt azután, hogy Erzsébet az árulástól és intrikáktól meggyötört Mária menedékkérését elutasította, majd fogságba vetette, nincs megjelenítve a Két királynőben. És bár a rendező, Josie Rourke döntése érthető, mégis hiányzik a két nő kapcsolatának elmérgesedése a filmből Mária kivégzésének megértéséhez.

Rourke, illetve a Kártyavár-veterán Beau Willimon forgatókönyvíró elképzelései szerint a Két királynő egyfajta középkori girl power-filmnek készült, és egy feminista szemléletű történelmi film igazán ünnepelni való dolog is lenne – csakhogy nem a történelmi hűség rovására. A vallási ellentétet, a királynők közti hatalmi konfliktus meglehetősen fontos tényezők voltak az események ilyetén alakulásában, és mégis: a Két királynő elmismásolja a szembenállást a girl power jegyében, hogy aztán nyíltan a kizárólag férfiakból álló tanácsra kenje az egész ügyet.

Az ilyesfajta történelmi csúsztatás a filmben sajnos korántsem példa nélküli. Stuart Mária iszákos és agresszív férjét, Darnleyt, valamint személyi titkárát, David Rizziót például biszexuálisnak, illetve melegnek mutatják – erre semmiféle bizonyíték nincs, csupán a szereplőkkel való azonosulást segíti elő. A szándék ebben az esetben még logikusan alátámasztható, abban viszont már nem, hogy miért volt szükség a középkori angliai udvartartásba igen magas pozíciójú embereket kisebbségi karakterré tenni. Bármennyire is fájó, abban a korban a feketéket és az ázsiaiakat semmiképpen sem engedtek a király udvarában szolgálni. Így Adrian Lester (mint Erzsébet fődiplomatája) és Gemma Chan (Mária egyik társalkodónője) castingja eléggé kvóta-szagú.

A legkevésbé elfogadható ferdítés azonban I. Erzsébet reprezentálása a filmben. Az olyan nő, aki középkori uralkodó révén inkább kvázi férfiként él, akinek regnálása alatt Anglia tengeri és kereskedelmi nagyhatalommá vált, nem erőtlen hangú kislányként fogja előadni a mondandóját. A labilis érzelmi állapotúvá tett, egyre kétségbeesettebbé váló Erzsébetet Margot Robbie ennek ellenére lebilincselően alakítja. Viszont felmerül a kérdés: vajon Robbie nem elég jó színésznő ahhoz, hogy megmutassa a vasakaratú királynő érzelmes, gyengéd oldalát? Muszáj volt az uralkodónő karakterét elanyátlanodott, néha akaratos kisgyermekké redukálni? A helyzet az, hogy Margot Robbie nyilvánvalóan képes lett volna sokrétűen megformálni a szerepét, a forgatókönyv egyszerűen csak nem engedte, hogy kibontakozzon.

Nem úgy Saoirse Ronannek, akiről most már teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy generációjának egyik legjobb színésznője. Hatalmas energiája végig uralja a filmvásznat, Mária mártírhalála pedig miatta lesz elképesztően szívszorító – így válhat a nyitányban már megismert jelenet a film végének csúcspontjává. Habár a Két királynőben tisztán látszik, hogy Anglia és Skócia uralkodónőjének találkozását szánták a cselekmény tetőpontjává, a jelenet alulmúlta a várakozásokat. A két királynő beszélgetésének folytonos elodázása valahogy nem volt elég a feszültség megteremtéséhez, később pedig annak fenntartásához. És bár a jelenetnek minimum az Al Pacino és Robert De Niro-féle Szemtől szemben (Heat)-szintűnek kellett volna lennie, a királynők találkozása feleakkora hatást sem keltett, mint a gengszterek feszült társalgása Michael Mann filmjében.

A Két királynő ily módon felnagyított és kiemelt hibái egyébként a film nézése közben kicsit sem ennyire feltűnőek. A fizikai helyett túlnyomó többségben mentális, illetve lelki csatákat tematizáló történelmi film a témára fogékonyak figyelmére kifejezetten méltó. A friss szemszög működik, Saoirse Ronan és Margot Robbie erőteljes alakításokat nyújtanak. Az pedig külön érdekes, ahogy az idő múlását csupán Erzsébet egyre fehéredő arcán és egyre látványosabb parókáján keresztül érzékeltetik.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.