Robin Hood: Kezdődne!

Otto Bathurst: Robin Hood

Még hogy nem fejlődik a film! Ugyan röpke száz évvel a legelső mozgóképes Robin Hood-adaptáció után még mindig ezt a történetet rágcsálja újra Hollywood nagyjából nyolcévente, de 2018-ban a karakter végre elmondhatja magáról, hogy róla is készült egy rögtön mozi univerzumot vizionáló, és vélhetőleg rögtön elbukó, elhamarkodott, koncepciótlanságát technikai csillogásával elfödni igyekvő feldolgozás. Annyira vártuk már!

Néhány címszóban hadd foglaljam össze, mi szerepel azon a nagyjából indokolatlanul összeállított listán, aminek egy mai Robin Hood-történet producerei szerint szerepelniük kell másfél óra alatt: íjászat, keresztes hadjárat, mór (a legjobb példája az indokolatlanságnak, a nyolcvanas években került be a „kánonba” ez a szereplő egy brit TV-műsornak, s majd később, a természetesen Costner-fémjelezte klasszikus verzióban Morgan Freemannek köszönhetően), Marian, gonosz Nottinghami Sheriff, Tuck barát, némi tolvajlás. Ezen kívül csináljátok vagányra – hangozhatott az utasítás, aminek az eredménye lett a zöldruhás, gazdagoktól lopó, szegényeknek adó íjász legújabb kalandjait (nem, nem azok a legújabb kalandok) legutóbb bemutató mozi.

Aki tehát erre filmre beült, nagyjából tudta, a történet nagyjából merre fog kanyarodni: Robin fiatal, gazdag nemes, akit elküldenek keresztes hadjáratra, a Szentföldre, megsérülve hazaérkezvén pedig rájön, hogy halálhírét keltették, a birtokát elállamosították, barátnőjét lenyúlták, ráadásul Nottingham városát egy gonosz, pénzherdáló sheriff tartja elnyomása alatt. Ezért aztán Robin elkezdi fosztogatni és halomra gyilkolni a gonoszokat, valóságos forradalmat robbantva ki az emberek között.

Ami újdonság a gyakorlatilag összes feldolgozást leíró bekezdéshez képest: a Szentföld bizony úgy néz ki, mint egy mai háborús övezet, puskagolyóként röppenő nyílvesszőkkel, az amerikai hadsereg felszerelésére emlékeztető maskarákban rohangálnak és dobálnak gránátokat (!) a középkori harcosok. A mórt ezúttal is egy, a szerephez messze túlképzett színész, Jamie Foxx játssza, aki ezúttal Little John szerepét is betölti (merthogy még mindig vicces, hogy senki nem tudja kimondani a két szótagú arab nevét, ezért inkább John-t csinálnak belőle), emellett pedig Batman, azaz Robin, vagyis izé, Robin Hood mellett.

Ja, mert amúgy ami még „újdonság” az untig ismert történethez képest, egy másik, mostanra már untig ismert sztori: fiatal milliomos hazatér a városába, ahol mindenki halottnak hiszi, ő pedig keleti tanításokat és tapasztalatait felhasználva, egy szimbólumként használt maszk mögé bújva veszi fel a harcot a városát ellepő korrupcióval. Útján segíti egykori barátnője, aki most már egy idealista politikussal jár, aki (spojler, asszem) a végére arcát megégeti és helyi Kétarcként bosszút esküszik az álruhás igazságosztó ellen. Igen, ez ennek a filmnek a története is.

Azt konkrétan lehet tudni ezen Robin Hood készüléséről, hogy a filmen dolgozó jelmez- és díszlettervezők azt az utasítást kapták, hogy a film egyik harmadában korhűnek, következő harmadában kortársnak és másik harmadában futurisztikusnak nézzen ki. Na, hát ez pont olyan moslék, amilyennek hangzik: legújabb divat szerinti bőrkabátokban szekeres üldözik egymást a szereplők (pofátlanul, szinte snittről-snittre forgatva újra a Batman: Kezdődik üldözéses jeleneteit, csak épp szekerekkel) körbe-körbe valahol, amiről azt sem tudjuk, hogy Anglia, a múlt, vagy éppen Gotham.

A szereplőgárda is meglehetősen esetleges: a Kingsman-szériából megismert Taron Egerton alapvetően ügyesen és lelkesen próbálkozik, de ezzel nagyjából ő az egyedüli; Jamie Foxx-ról nagyon könnyen el tudja felejteni az ember, itteni érzelemmentes játékát látva, hogy tud ő óriási színész is lenni; Marian (Eve Hewson) pedig leplezetlenül egy dekoltázs szemekkel: konkrétan így jelenik meg a filmben először, és hasonlóan komplex is marad. A sheriffet alakító Ben Mendelhson pedig pontosan ugyanolyan, mint eddig bármikor, bárhol (ld. Rogue One, Ready Player One stb.): náciarcú, néha suttog, néha ordibál.  A legérthetetlenebb színészi döntés azonban egyben a legkellemesebb is: Tuck barátot valamiért a vörös üstökéről és zseniálisan vicces és kreatív dalairól (pl. itt a sajtról énekel) ismert humorista-zenész (és mellesleg híresen ateista), Tim Minchin játssza, aki egyáltalán nem talál ebbe a filmbe, meg úgy általában, egy Robin Hood-történetbe vagy csuhába, de legalább néhány párperces megjelenése üdítő színfolt a kétdimenziós szereplőpalettán.

Nem kell sokat gondolnunk, hogy meg akarjuk-e nézni a legújabb RH-filmet a moziban: ha még mindig nem unja valaki az íjas igazságosztó kalandjait, és az sem érdekli, hogy csupán egy újabb szuperhőst öltöztettek kardba és szandálba, akkor kérdésen kívül ott a helye. Ha azonban ebben a történetben is meg akarja találni a szépet és tanulságosat, akkor ne ezt a feldolgozást válassza a számtalan lehetségesből, ennél sokkal koherensebb és szórakoztatóbb még a veszélyesen kilencvenes évek-beli Kevin Costner-féle, de még a sanyarú Russel Crowe-kiadás is. Azok legalább még mindig történetet akartak elmesélni, nem pedig sokadszor megemésztett sztori-maradékokból univerzumot barkácsolni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó