Egy hatás alatt álló nő

Steven Soderbergh: Unsane

Akármennyire is súlyos az Unsane történetének mélyén rejlő valóság tapinthatósága, sajnos ennek ellenére csak úgy fogják emlegetni, hogy „a film, amit Steven Soderbergh iPhone-nal vett fel”. Pedig ennél többről van szó.

Steven Soderbergh nem tud visszavonulni a filmkészítéstől, és ez jó. A Mozaik és A sebész (The Knick) tévés kiruccanása, valamint a Logan Lucky – A tuti balhé után az Unsane egy újabb példája annak, hogy Soderbergh akármilyen filmzsánert képes kirázni a műfaji kötöttségek gatyájából, és felrázni a vizuális és tematikus megszokottság, az „elvártság” élőhalotti állapotából.

Sawyer (Claire Foy hatalmas alakítása) életét élhetetlenné teszi követője (Joshua Leonard), akit mintha nem tudna lerázni magáról, aki rendre fel- és eltűnik, aki majdhogynem megőrjíti. Sawyer ezért bejelentkezik egy intézetbe, szakmai és életvezetési segítséget remélve. Elmeséli a történetét, majd átolvasás nélkül aláír egy „formális” nyilatkozatot. Ezután elveszik személyes holmijait, levetkőztetik, megvizsgálják, majd egy napra rázárják a sárgaház ajtaját. Az egy nap elzárásból egy hét lesz, a sztalker pedig egyszer csak ápolóként bukkan fel a pszichiátrián. A rémisztő folyamat elsodorja a karakán, kemény nőt, egyenesen a téboly küszöbére. A nagy kérdés pedig az, hogy vajon Sawyer valóban megőrült, vagy tényleg követi a férfi?

Akárcsak Soderbergh több korábbi alkotása, az Unsane is tipikus műfaji, vagy inkább tipikus alműfaji filmnek tűnik. A zsánerfelszínen olvasható a sztalker-thrillerek, valamint a pszichiátriai intézetekben játszódó drámák és pszichológiai horrorok egyfajta hibridjeként. Jonathan Bernstein és James Greer forgatókönyvének margójegyzetein feltehetően olyan filmek címei sorjázhatnak, mint a Sikoly-sorozat, a Halloween, az Egy ágyban az ellenséggel (Sleeping With The Enemy), a Tudom, mit tettél tavaly nyáron (I Know What You Did Last Summer), a Disturbia, a Hush, valamint természetesen a Száll a kakukk fészkére, a Viharsziget (Shutter Island), az Észvesztő (Girl, Interrupted), a 12 majom, A kórterem (The Ward), vagy mondjuk a Gothika és Az egészség ellenszere (A Cure for Wellness). Az Unsane tehát a cselekmény szintjén, műfaji felmenőinek árnyékában nagy újdonságokat nem mutat fel. Azonban a fent említett „nagy kérdés” igazából csak egy ügyesen végigvezetett (és sajnos kiábrándítóan feloldott) formulaszerű rejtély, mely megnyitja az Unsane metaforikus mélységét.

A rendező korábbi alkotásaitól eltérően feldúlt dialektikus boncolgatása ez egy olyan világnak, melyben egy nő kilátástalanul próbál meg segítséget kérni. A magárahagyatottság, a meg nem értés megannyi gesztusa és a vétkes hallgatás az, ami Sawyer elméjét apránként felemészti. A klinika teszi „igazán” kattanttá. Ez a pokolian rideg hely a rendszer, amelyben élünk. Soderbergh kíméletlenségében is valószerű kafkai bürokrácia által éltetett pszichiátriájának minden zugában Sawyer (azaz a nők) ellen dolgoznak. Ez a „dolgozás” pedig inkább „nem dolgozás”. Senkit nem érdekel Sawyer betegsége, így degradálnak egyszerű kirakat-hisztérikává egy amúgy tökös nőt. Opresszív férfiak szarnak nagy ívben az életét és elmeállapotát egyre jobban féltő Sawyerre (beszédes kép: követője nyugtatózza be az intézet lakóit), akit sokkol a tudat, hogy senkinek még csak fel sem tűnik, hogy mekkora fájdalmat és félelmet hagy maga után az empátia hiánya. Sawyer – és vele együtt a néző – nem véletlenül kérdőjelezi meg épeszűségét. Érezni fogjuk – pontosabban érezni kellene –, hogy a Sawyert ért atrocitások a nőkre telepedő mindennapi mérgező maszkulin szarságok torz replikái. Hangsúlyozandó, hogy Soderbergh mindezt egy percig sem sulykolja didaktikusan.

Akármennyire is súlyos a Sawyer történetében rejlő valóság tapinthatósága, sajnos a legtöbben mindennek ellenére csak úgy fogják emlegetni, hogy „a film, amit Soderbergh iPhone-nal vett fel”. Persze, forgatott már Sean Baker is filmet iPhone-nal (Tangerine), csak ő palástolni kívánta a telefonkép jellegzetességét. Az iPhone képe (és nem evilági képaránya) azonban Soderberghnél a tartalmat szolgálja, nem üres lilaködös kísérletezés, nem technicista villantás. Nagyjából úgy nem, ahogy a Szex, hazugság, video sem volt az. Míg kultikus művében a néző és a karakterek közötti távolságot hangsúlyozta a video médiuma által, addig az Unsane ezt a távolságot radikálisan minimalizálja. A laposan és irreálisan görbülő, nyers, szemcsés képek és a sok arcközeli meghökkentően doboz-szerű, klausztrofób és paranoid hatást keltenek, mintha a szereplőket Soderbergh nem felvenné, nem filmezné, hanem megfigyelné, velünk együtt. A másik nagy különbség a Szex, hazugság, video és az Unsane között, hogy míg előbbiben a rendező hosszú követésekkel dolgozott, addig utóbbiban többnyire szikár statikus képekkel operál, melyekből a vágóasztalon lendületes szekvenciák és a sodró őrületet éreztető montázsok születtek (Soderbergh újfent álnéven vágta a filmet). A színészek és a helyszín is erőre kapnak a vizuális stílustól, és nehéz elképzelni, hogy a film működne sajátosan szemetes, szereplőire és a nézőkre egyaránt rázáródó látványvilága nélkül. Azt viszont könnyű, hogy az Unsane-re – így vagy úgy – sokáig emlékezni fogunk.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó