Szegény ember Casablancája

Christian Petzold: Transit / Tranzit

Politikai parabola és érzelmes melodráma is szeretne lenni, azonban hiába markol nagyot, keveset fog a Tranzit.

Christian Petzold (Phoenix bár) sajátos módot talált arra, hogy filmre vigye a „történelem ismétli önmagát” örökérvényű bölcseletet. Úgy adaptálta Anna Seghers 1944-es Tranzit című regényét, hogy megtartotta a világháborús helyzetet, de áthelyezte a cselekményt a jelenünkbe. Pontosabban egy alternatív jelenbe, ahol modern autók hasítanak az utcákon, de senkinek sincs számítógépe vagy okostelefonja. Ebben a különös világban próbál meg Georg (Franz Rogowski) megszökni a fasiszta németek elől Franciaországon keresztül, ehhez pedig egy halott kommunista író papírjait szeretné felhasználni. A helyzet tovább bonyolódik, amikor a sors összehozza őt annak a férfinak a feleségével, akinek éppen kiadja magát. Marie-nak (Paula Beer) fogalma sincs arról, hogy férje már nem él, és egyre kétségbeesettebben várja őt, mivel nála vannak a Mexikóba való meneküléshez szükséges papírjai.

A Casablanca óta tudjuk, hogy a háborús menekültek bizonytalan helyzete tökéletes kiindulópont egy be nem teljesülő szerelem történetének elmeséléséhez, azonban Petzold nem csak háttérként használja a politikai légkört. Dobta a kosztümöket és a korhűséget, mindezt nem azért, mert nem kapott volna elegendő anyagi támogatást egy történelmi film elkészítéséhez, hanem mert nyomatékosítani szerette volna, hogy a szélsőségek térnyerése és a menekültek embertelen helyzete nem csupán sötét múlt, amit magunk mögött hagyhatunk. Azonban kijelenteni, hogy a jelenünk nagyon hasonlít a második világháború előtti időkre, önmagában még nem egy merész húzás.

Aki bármilyen szinten is követi a világpolitikai eseményeket, annak nem fog leesni az álla ettől a „csavartól”, ez viszont önmagában még nem lenne baj – ha Petzold meg tudta volna teremteni a modernizált háborús atmoszférát. Hiába kapunk ízelítőt a katonai erőből, nem érezzük azt a folyamatos fenyegetettséget, ami beárnyékolja az űzött vadként élő menekültek életét. Semmi nem különbözteti meg Petzold rendezői koncepcióját egy diák vizsgafilmjétől, aki anyagi források híján napjaink Marseille-jében kénytelen leforgatni a történelmi projektjét.

A környezet rétegeltségének hiánya nem lenne olyan feltűnő, ha melodrámaként működne a film. A Seghers regényéből átvett konfliktus izgalmas alapot ad egy eleve halálra ítélt kapcsolat elmeséléséhez: a férfi beleszeret a nőbe, aki egy másik férfival van, de közben egy harmadikat szeret, akiről az első férfi tudja, hogy már rég halott. Paula Beer hasonló szerepben tűnt fel François Ozon történelmi-romantikus filmjében, a 2016-os Frantzban, ami szintén a második világháborús konfliktusra épít. Azonban míg Ozon filmjében Beer bizonyította, hogy rendelkezik Ingrid Bergman kisugárzásával, a Georgot alakító Franz Rogowski nem egy Humphrey Bogart. Keveset tudunk meg a film rejtélyes hőséről, és Rogowski karizma nélküli, érzelemmentes játéka a kíváncsiság felcsigázása helyett teljes érdektelenséget vált ki a nézőből.

A két főszereplő közötti kémia hiánya miatt nem könnyezzük meg az elkerülhetetlen szomorú véget, de nemcsak ettől elidegenítő a film, hanem a narrációtól is. A könyvfelolvasáshoz hasonló alámondás néhol kissé eltér a vásznon látottaktól, de legtöbbször kínosan szájbarágós és iskolapéldája annak, hogy milyen olcsó megoldás kimondani, mit éreznek a hősök, ahelyett, hogy a színészekre bíznánk a megmutatását. A politikai párhuzam túlságosan felszínes ahhoz, hogy ütni tudjon, a szerelmi szál pedig nem elég pátoszos ahhoz, hogy hatásos melodráma keletkezhessen belőle. Így ironikus módon a Tranzit a címéhez híven két műfaj között ragad, és soha nem telepedik le az egyik vagy a másik mellett.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó