Szorítóban

Bogdán Árpád: Gettó Balboa

A Gettó Balboa a sztoriját tekintve egyáltalán nem hivalkodó film, szereplőin szerényen suhan végig a győzni akarás: céljuk a lehetőségek szerinti jobbá válás. Ahogy az a sportfilmeknél szokás, a forgatókönyíró-rendező Bogdán Árpád nagy hangsúlyt helyez a nehézségek legyőzésére, vagyis a felkészülésre, kevesebbet a tényleges meccsekre.

A bokszfilmeknek megvan a külön zsánere – erre utal Bogdán Árpád dokumentumfilmjének címe is, hiszen az egyik legalapvetőbb bokszfilmre kapunk itt utalást, mégpedig a Rockyra. A Golden Globe- és Oscar-díjakkal jutalmazott Rocky története létező ökölvívók életútjából merítkezett, ahogy a legtöbb hasonló mozi még mindig a valós figurákat és eseményeket tartja követendőnek, gondoljunk itt Scorsese Dühöngő bikájára, a Russel Crowe-féle Cinderella Man-re, vagy arra, ahogy Paul Newman egy másik Rockyt, Rocky Grazianót alakítja, azaz a legjobb operatőri munkáért kitüntetett Valaki odaföntre (Somebody Up There Likes Me).

Mert ezekben a filmekben az operatőri munka jut talán a legfontosabb szerephez, példa erre Rényi Tamás K.O.-jának Zsombolyai-féle fényképezése is. Nem oktalanság talán tehát kijelenteni, hogy a bokszjeleneteknél mondhatni összeér a két műfaj: egyaránt nincs könnyű dolga sem a dokumentumfilmek, sem pedig a fikciós filmek operatőreinek. Külföldi dokumentumfilmeket most nem sorolok, inkább az egyik legnevesebb magyar dokumentumfilmes operatőr, Gulyás János munkájára utalok itt, melyet testvére, Gyula rendezett: a Papp Lacit előtérbe toló Pofonok völgyére.

De legyen szó dokumentumfilmről vagy fikciósról, az ökölvívással foglalkozó filmek témái nem csak személyes történetek, hanem társadalmi ügyek is egyben. A Gettó Balboa is ilyen. Az edzőt és mentort megtestesítő Misi bácsi vélhetően valamikor maga is sportoló volt, bár erre szavai nem, inkább csak mozdulatai utalnak. Az ő úgymond sötét múltjának kibomlása ad először is súlyozottságot a filmnek. No meg az, hogy a helyszín a nyolcadik kerület.

Bár meg kell jegyeznem, hogy Bordás Róbert operatőr fekete-fehér, olykor elmosódott képei inkább a művészet felé tolják el az alkotást, mint afelé, hogy megragadjuk azt, hogy mi is a gettó mint rögvalóság. Bordás fekete-fehér világában összemosódnak és eltűnnek az etnikai minták. Ezenkívül a környezet megszépül és múltidézővé válik. Nem csak azért, mert a kezdő képsorokhoz képest (melyek a történet keretezését is jelentik) 18 hónapot visszaugrunk az időben. Hanem talán azért is, mert a józsefvárosi gettó miliője a mostanság rohamtempóban folyó beruházások és átépítések folytán lassan megsemmisülni látszik, és talán végleg eltűnik Budapest világvárosi fejlődése során. Bordás képein tehát a romos házak, az utcára kihordott sitt- és lom-halmok képei már-már nosztalgikusan és egyben líraian jelennek meg. Hiába a sötét tónusok, az operatőr mégsem a „noirt” ragadja meg. Nem a bevert ablakokra figyel, sokkal inkább a tükröződésekre koncentrál. Alanyait sokszor mandinerből lesi meg – mintha egy periszkópon át tenné. Kamerája így sokszor nem tolakszik bele a jelenetbe. Az operatőr a fény-árnyék hatással is ügyesen provokál, ezért a néző néha a képek egyediségére, és nem a cselekményre fókuszál. Annyit még hadd tegyek hozzá, hogy a bokszfilmeknek sokszor a zene adja meg svungját (Gulyásék is Nagy Ferót kérték fel akkoriban, mint ahogy a Rocky zenéje is emblematikussá nőtte ki magát). Így muszáj megjegyeznem, hogy akármennyire is szeretem Víg Mihályt, azt gondolom, hogy csupán a képek egy része láttán érezhetett ihletettséget.

Bár a történet kibontása elég aprólékos, mégis, sokszor nem eléggé részletes, és kíváncsian hagyja a nézőt. A főszereplő, a fiatal Szabó Zoltán múltja például rejtve marad előttünk: csak annyit tudunk meg róla, hogy már van a karjában kb. ötven mérkőzés. A rendező nem láttatja azt sem, mik azok az igazi gettó körülmények. Szóba kerül ugyan, de nem látjuk, hogy a családban hatan osztoznak egy szobán. Nem derül ki világosan, hogy Zoli élettere mit is jelent. Hol az anyja? Hol vannak a szobában a többiek? Nem látunk Tarr Béla-i „családi tűzfészket”. De ezt nem látjuk az edzőnél, Misi bácsinál sem. Inkább olyan polgári nagy tereket látunk, ahol az okostévétől simán marad egy rögtönzött szorítósaroknyi hely, ahol Misi bácsi utasítására Zoli fickándozva „salapál”. Sőt, van úgy, hogy a teret szinte műtermien megosztva külön helységekben látjuk a főszereplőket a kép egyik, míg Misi bácsi konyhában tevékenykedő lányát (?) a kép másik felén. Nincs nyomor. Mondhatni, inkább egyfajta bizalmon alapuló családias közösségi létforma az, ami dominál. (Érdekes például, hogy a bokszolót mindenki csak „Zoliká”-nak hívja.)

A filmben példának okáért nem igazán van rosszul festő ember. Mondhatni, mintha mindenki egészséges és fitt lenne. Bár persze Misi bácsiról tudjuk, hogy nem árt, ha figyel egy kicsit magára. De amiket ő átélt és túlélt, ahhoz képest ez mondhatni bagatell. Zoli társain, az elkallódástól, drogozástól a sportba mentett gyermekeken is az látszik: lehet túlsúlyos vagy nyeszlett, ha bírja szuflával, még komoly ökölvívóvá fejlődhet. Az ő otthoni környezetük vagy akár a környék azonban továbbra is rejtett. Nem látjuk, hogy valójában mitől is óvják őket. Persze kapunk némi képet arról, hogy milyen lehet Zoli apja, vagy hogy a barátnőjével hogyan alakul a kapcsolata. Itt többé-kevésbé őszinte érzelmi megnyilvánulásokban van részünk. Néha megérintő jelenetekkel is szembesülünk. Van, hogy a kamera jelenléte nem zavarja az érzelmeivel is küzdő, férfivá érő gyereket. De van olyan is, amikor mintha az érződne, hogy némileg instruált egy-egy jelenet, vagy hogy talán újra lett véve. Ilyen főleg Misi bácsi első találkozásainál esik meg. Ez persze nem mondhatni, hogy különösebben árt a történetnek, de azért előfordult velem, hogy némiképp gyanakvóvá tett. Ugyanakkor, bár Misi bácsi fellépése, céljainak kifejtése tartalmaz némi vallási ihletettséget, ez mégsem tolakodó, beszéde mégsem lesz zavaróan kenetteljes, szavai nem lesznek hamisan csengőek.

A film nem csak egy többszólamú, példaértékű kitöréstörténet, hanem azt is megmutatja egy kicsit, hogy milyen az amatőr és a profi sportélet. Sőt, egy résnyi bepillantást kapunk abba is, hogy milyen is melózni a nagyvárosi éjszakában. Azért persze egyikből sem kapunk annyit, hogy elvigye szociografikus árnyaltságig a filmet, de erre nem is lenne idő, és nem is a szorosan vett sport- vagy éjszakai életről szól a történet. Amit szorítóközelből látunk: hogy az élet, hasonlóan a sporthoz, igen-igen küzdelmes. Így arányaiban, ahogy az a sportfilmeknél szokás is, a forgatókönyíró-rendező nagy hangsúlyt helyez a nehézségek legyőzésére, vagyis a felkészülésre, kevesebbet a tényleges meccsekre.

Végül a sötét tónusú képek kiszínesednek, és megtudhatjuk azt is, hogy – a filmcím utalására reflektálva – az erkölcsi győzelmen kívül mit hoz még ez az alakuló életút Zolinak. Mint ahogy arra is kíváncsi vagyok, hogy mit hoz még a rendezőnek a film, a berlini és a szarajevói megmutatkozás után. A Gettó Balboa a sztoriját tekintve amúgy egyáltalán nem hivalkodó film. Szereplőin szerényen suhan végig a győzni akarás: céljuk a lehetőségek szerinti jobbá válás. 

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó