Szovjet vonatnak még nem állt ilyen jól a Psycho Killer

Kirill Szerebrennyikov: Leto / Nyár

Nehéz elsőre elképzelni, hogy az év egyik legjobb filmélménye orosz punkokról fog szólni, akik unott öregasszonyokkal karöltve perdülnek táncra a buszon, és musicaleket megszégyenítő koreográfiával dalolják Iggy Pop Passengerét, pedig így van. És az is biztos, hogy ezt csak egy viszonylag szűk réteg fogja így gondolni.

Egy rendszerellenes film nem is kaphatna nagyobb reklámot annál, hogy a rendezőt még a forgatás végén őrizetbe veszik, és azóta sem eresztik. Pedig aki harsogó rendszerkritikát és súlyos szavakat vár a Nyártól, az csalódni fog: a film az orosz undergroundról és egy furcsa szerelmi háromszögről szól, ami történetesen épp olyan korban játszódik, amikor rákoppintottak az ember orrára, ha egy koncerten rázni kezdte a fejét.

Kirill Szerebrennyikov az orrkoppintásnál többet kapott: még 2017 augusztusában vették őrizetbe sikkasztás vádjával, miszerint úgy tüntetett el sok-sok millió rubelnyi támogatást, hogy nem készítette el belőle a kért darabot. Pedig elkészítette, valahogy mégsem eresztik azóta sem, sőt, a Nurejev című, általa rendezett balettet is igyekeztek ellehetetleníteni a homoszexualitás megjelenítése miatt. Azt pedig talán kár is megemlíteni, hogy Szerebrennyikov nyíltan Kreml-ellenes és aktív ellenzéki szerepvállalásáról híres Oroszországban, így nem annyira meglepő, hogy Putyin annyit válaszolt a fél filmipar – köztük a Cannes-i fesztiválelnök – kérésére, hogy az orosz igazságszolgáltatás egy tőle független intézmény, nincs mit tenni.

Ettől még nem lesz kevésbé keserű látképe ennek a kornak, sőt, ezekbe a finom utalásokba csomagolva még hatásosabb az üzenet: nem volt egyszerű akkoriban fiatalnak lenni, ha a „mocskos nyugat” megfertőzte az ember hallójáratát.

Még ha nem is valószínű, hogy Viktor Coj valaha poszterfiú volt itt nálunk, az oroszoknál ő a rockzenetörténet egyik koronázatlan császára. A Nyár azt mutatja be, ahogy a kor másik nagy zenésze, Mike Naumenko felkarolja a semmiből jött tehetséget. Nem eredettörténet, nem koncertfilm, csupán azt az ütközési pontot mutatja be, ahol a három élet találkozik és összeforr – mert a képletbe bizony beletartozik Mike felesége, Natasha is. A peresztrojka hajnalán a titokban megtartott lakáskoncertek és a szigorúan ellenőrzött csendesülős rockelőadások közepette pedig megszületik az új ikon, aki túlnő mesterén is.

A három ember találkozásához a ’80-as évek Leningrádja szolgáltatja a hátteret, zene a lázadást, a rezsim szigora pedig az ezt elnyomni próbáló kezet. A film legjobb pillanatai közé tartoznak azok a már-már flashmob-szerű megmozdulások, amikor Szerebrennyikov képes musicalt csinálni a filmjéből, mégpedig olyan fajtát, ahol orosz akcentussal üvöltik a szereplők a vonaton a kalauzzal együtt a Psycho Killert. Ezekbe a jelenetekbe nagyon bele lehet feledkezni, hogy aztán a film egyik narrátorként funkcionáló szereplője belemondja a kamerába: ez ám nem történt meg.

Ebből a szempontból a Nyár nagyon hasonlít Szergej Szolovjov Assza című filmjének híres fináléjára: ebben Viktor Coj saját magát alakítja, amikor a film végén a bürokrácia gusztustalan szabályait hallgatva inkább kiront az irodából, koncertezni kezd a hivatalban, majd a kamera fordulásával már egy stadionban zenél a többtízezres tömegnek. Ez a fajta „mi lenne ha”-típusú történetmesélés Szerebrennyikov filmjében is folyamatosan visszaköszön, jótékony módon ki-ki zökkentve a szigor díszletei közül.

A Nyárban az a legfurcsább – és egyben leginkább zavaró is -, hogy nincsen igazi főszereplője. Az orosz rocktörténet legfontosabb alakját mellékszereplőként kezelni nagy merészségre vall – márpedig itt az ő felemelkedésének pillanatát láthatjuk. A film első felében még inkább Mike tűnik főhősnek, majd ő a háttérbe szorul, hogy Natasa és Viktor tiltott szerelmi vívódása kerülhessen a fókuszba. A Viktort játszó Teo Yoo mintha annyira nem is találná a megfelelő fogást a karakteren, lagymatag marad az egyébként karizmával bőven megáldott előadó szerepében. A hármuk közti dinamika az, ami inkább mozgatja a filmet, főleg azután, miután Natasa kinyilatkoztatja férje számára, hogy miféle, boldog feleségre nem jellemző tervei vannak Viktorral. Mike reakciójában a nagy adag természetellenesség mellett van valami szívszorítóan romantikus is, ahogy egy elnyomó világban inkább bevállal néhány érzelmileg húzósabb napot, minthogy korlátozza felesége és Viktor érzelmeit. Mire azonban idáig eljutunk, lepereg 126 perc, és akármennyire is szórakoztató a film, a több mint kétórás hossz bizony meglehetősen fenékpróbáló – főleg, hogy az energikus első óra után valahogy leül a tempó.

A Nyár szórakoztató és keserédes lenyomata egy kornak, ahol csak szigorúan ellenőrzött keretek közt volt illő fiatalnak lenni. Szerebrennyikov filmje viszont remeksége ellenére egészen biztosan csak egy szűk réteget fog megszólítani: azokat, akik jólesően elmosolyodnak egy fel-feltűnő Velvet Underground vagy Blondie-lemezborító láttán. Őket viszont nagyon.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó