Szükség van könyvesboltra?

Isabel Coixet: The Bookshop / Könyvesbolt a tengerparton

Angol kisváros, bájos főszereplő és könyvek – ennyit nyújt a spanyol rendezőnő, Isabel Coixet legújabb filmje, a Könyvesbolt a tengerparton.

Isabel Coixet az egyik legtermékenyebb spanyol rendezőnő: karrierjének 1988-as kezdete óta 12 játékfilmet készített, ráadásul számos dokumentum- és kisfilm szerzője is. Spanyolország évente megrendezett, nemzeti filmes díjátadóján többször elnyerte már a Goya-díjat, így idén is: a Könyvesbolt a tengerparton a legjobb film, rendező és adaptált forgatókönyv szobrait vihette haza. Coixet egyébként nemcsak hazájában, de nemzetközileg, Európa-szerte is (el)ismert, 2015-ben például az ő filmje, a Nobody Wants the Night nyitotta a Berlinálét.

A Könyvesbolt a tengerparton azonban nem tarolt a nemzetközi fesztiválokon, és bár honfitársai kritikáikban méltatják, ez nem lehet véletlen. A film ugyanis legfeljebb a „kedves, de egyénként semmi különös” kategóriába esik, ezzel pedig nehéz helytállni. Nem állítom, hogy ez teljes mértékben a filmet író és rendező Coixet hibája lenne, hiszen ritkán látott hűséggel adaptálta írott eredetijét. Penelope Fitzgerald – akinek semmi köze nincs híres névrokonához – A könyvesbolt című regénye egy angliai kisvárosban játszódik 1959-ben, ahol egy halkszavú, ám annál kitartóbb és bátrabb, fiatal özvegyasszony könyvesboltot nyit, a helyieknek azonban korántsem tetszik az ötlet. És pont erről szól a film is. Se többről, se kevesebbről.

Pedig ott lappang benne a lehetőség: a bolttulajdonos Florence (Emily Mortimer) kapcsolata a neki segítő kislánnyal vagy a helyi különc öregúrral, a város matrónájának intrikái Florence ellen, a könyvesbolt és a benne kapható könyvek hatásai a városra – ezek azonban mind-mind súlytalanok maradnak. Coixet történetében egyik szál sem erőteljes; ami pedig hangyányival markánsabban jelenik meg (a kisváros nagyasszonyának mesterkedései a bolt ellehetetlenítése érdekében), az kifejtetlen marad.

Nem ismerjük meg a Patricia Clarkson által játszott Violet Gamart motivációit, azon kívül, hogy valamiért irigyli Florence-tól boltjának épületét és hirtelen minden vágya egy művészeti központ létrehozása. Ezek okait illetően nem kapunk választ, sőt, Clarkson sem tud kiteljesedni a szerepében; felszínes marad. Aki Coixet kedvenc színésznőjét idén a befolyásos és rosszindulatú asszony képében szeretné látni, az nézze meg inkább az Éles tárgyakat (Sharp Objects). Ahogy az végül kiderül, a Könyvesbolt a tengerparton a kislány, Christine (Honor Kneafsey) és Florence kapcsolatára próbált a legfőképpen fókuszálni. Bár láthatunk néhány aranyos jelenetet kettejükkel, mégsem fog meg, és nem hihető, hogy Florence olyan óriási hatással lett volna a gyerekre. A történet legjobban bemutatott fonala az özvegyasszony és a Bill Nighy által kiválóan megformált öregúr között kialakuló kapocs. A számos kisvárosi pletyka alanya és Florence eleinte levelekben kommunikálnak egymással, amit igen ötletesen mutat be a film: akárhányszor a nő Mr. Brundish üzenetét olvassa, Nighy az ebédlőasztalnál ülve, egyenesen a kamerának mondja el küldeményének tartalmát.

A negyedik fal áttörése egyébként ismét megjelenik akkor, amikor Violet végül eléri a könyvesbolttal kapcsolatos célját. A kisváros reakciója pedig a voyeurizmus és az érdektelenség elegye: a kamerába bámulva nézik végig, ahogy a hatalom megfosztja egy nőt az álmaitól. Ha ezen üzenet nem volna világos a néző számára, akkor a narrátor is – akinek jelenléte a regényekre tett eltéveszthetetlen utalás – szavakba önti.

Bár a Könyvesbolt a tengerparton a könyvek és az olvasás szeretetéről szól, a filmben mégsem kapnak igazán nagy szerepet. Két irodalmi mű kerül a középpontba a történet során: Ray Bradbury Fahrenheit 451-e és Nabokov Lolitája. Mindkét alkotást megidézi Coixet, előbbit a végkifejletben, utóbbit pedig Brundish és Florence (plátói) kapcsolatában. Itt nyomatékosítanám, hogy a Könyvesbolt a tengerparton 1959-ben játszódik, Bradbury klasszikusa 1953-ban, a Lolita pedig 1955-ben jelent meg. A könyvek Florence-nak köszönhetően válnak elérhetővé a kisváros első könyvesboltjában, azonban a megosztó témát feldolgozó könyvek sok hatást nem gyakorolnak a városka lakóira. Egyedül Violetet aggasztja a kirakat előtt összegyűlt tömeg, amely a „Lolita sokkoló történetét” reklámozza – persze ez is csupán a nő Florence-t ellehetetlenítő próbálkozásainak egyike. A Nabokov művére adott minimális reakció pedig kétféleképpen értelmezhető: vagy Coixet nem ábrázolta elég frappánsan a Florence és ügyvédje közti levélváltásból álló Violet-féle felháborodást, vagy pedig szimplán nem olvasnak a helyiek. Remélem, utóbbi a valódi magyarázat.

A Könyvesbolt a tengerparton legkiemelkedőbb eleme a Florence-t játszó Emily Mortimer, aki bájosan alakítja a nő csendes állhatatosságát. Azonban sajnos nem csak Mortimer karaktere, hanem maga a film is kimondottan visszafogott – túlságosan az. Így pedig sem a kedves Florence, sem pedig a tipikus angol kisváros meghitt hangulata nem elég ahhoz, hogy maradandó filmélménnyel távozzunk a moziból.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó