Talán

David Yates: Legendás állatok: Grindelwald bűntettei / Fantastic Beasts: The Crimes of Grindelwald

A pottermentesített Harry Potter-univerzum még mindig nem varázsol el úgy igazán. Pedig még a szürrealizmus filmpápájának, Alejandro Jodorowskynak a fia is beköszön halhatatlan alkimistaként.

Tudjuk jól, hogy Hollywoodban franchise nem ér véget, csak átalakul, így aztán felesleges azon agonizálni, hogy van-e értelme Harry Potter meg a jól ismert varázslóiskola nélkül, afféle mágustörténelmi előzménysorozatként tető alá hozni a Legendás állatok és megfigyelésüket. Az új franchise itt van, és öt film erejéig marad is a mozikban. Bukni úgyse fog, hiszen a márkanév bebiztosította annyira, cserébe viszont ráérősen építkezhet J.K. Rowling, aki angol gyerekirodalmárból egy ideje hollywoodi forgatókönyvíróvá lépett elő, de mostanra se sajátította el a blockbuster-gyártás tuti receptjét.

Szögezzük le: a Legendás állatok és megfigyelésük folytatása egy korrekt hollywoodi fantasy. Szép(en szürke) külcsínyt kapott, és ötletes varázslatok, vicces lények népesítik be; a CGI-akciók a tucat CGI-akcióknál egy fokkal élvezetesebbek. Ugyanakkor a Grindelwald bűntetteinek a bűnei is nagyjából ugyanazok, amik a mai hollywoodi tömegtermékek többségének: nem a saját lábán áll, hanem a franchise-én, és egy túlnyújtott sorozatepizódnak tűnik, egy átvezetőnek, amely összeköt két másik filmet, amik az igazán lényeges dolgokról szólnak. A fonalat ott vesszük fel, ahol az előző film véget ért, és a folytatás pár perc alatt kidob az ablakon mindent, ami az akkori fináléban történt. Aki meghalt, az mégis életben van, akit bebörtönöztek, az kiszabadul, de még a legjobb – mert legmelankolikusabb – pillanat is semmivé foszlik, hiszen a közönségkedvenc mugli, a főhősnél sokkal tehetségesebben burleszkkedő Kowalski (Dan Fogler) mégsem vesztette el az emlékezetét.

Ezután kezdetét veszi egy több mint kétórás családfakutatás, amely leginkább egy darker szappanoperára emlékeztet, ahol azt igyekszünk kideríteni, hogy ki kinek a húga, fia, szerelme, vagy eltitkolt szeretője. Erénye a filmnek, hogy mer kicsiben játszani, és városromboló akciócsaták helyett a karakterekre koncentrálni, a köztük lévő konfliktusokat és érzelmi viszonyokat szövögetni, csak hát elvéti a mértéket, és annyi szereplőt sűrít bele a sztoriba, ami agyonnyomja a filmet és széttördeli a tempót. Különösen a közepe felé ül le annyira a sztori, hogy az már-már ásításra késztet. Könyvben sokkal jobban ki lehetne bontani ezt a sok szálat, itt viszont egymást hátráltatják az alulírt mellékszereplők. A még mindig inkább regény-, mint forgatókönyvíróként gondolkodó Rowling pedig csak odáig jut el a végére, ameddig valahol félúton kéne. A Legendás állatok 2 nem tesz mást, mint előkészíti a nagy összecsapást Grindelwald és Dumbledore között, és odáig is egy meglehetősen kacskaringós, csupán elvétve izgalmas úton jut el.

Grindelwaldot, ezt a platinaszőke mágusnácit, aki a varázslók felsőbbrendűségét hirdeti, és háborút robbantana ki a muglikkal, a szokás szerint átformált arcú Johnny Depp játssza, a szokásához képest kevéssé ripacsul. Nem ő tehet róla, hogy George Lucas óta nem olyan eredeti húzás a Harmadik Birodalomról koppintani a főellenséget, bár az előnyére válik, hogy nem egy agresszív vadállatot, hanem egy uszító manipulátort, csendes pszichopatát kell játszania. Jude Law viszont meglepően felejthető Dumbledore-ként, a szerepe és az alakítása egyaránt. Kétséges, mit lehet kihozni a figurából, hiszen a Roxfort igazgatója archetípusként, bölcs öregként, padlósúroló szakállal, mosolyogtató pápaszemmel volt szeretetreméltó és biztonságot sugárzó figura; fiatalon, mellékkarakterként egyelőre jellegtelen.

A Legendás állatok és megfigyelésük folytatása persze mindent megtesz, hogy lekenyerezze a rajongókat: visszareptet minket Roxfortba, és bekukkanthatunk egy „sötét varázslatok kivédése”-órára, amire becsörtet McGalagony professzor. A filmet temérdek utalás szövi át, szerepet kap Edevis tükre, és sorra bukkannak fel a Potter-filológusok számára ismerős nevek, mint Nagini, Voldemort kígyója (aki itt még egy átokkal sújtott koreai nő), vagy Nicolas Flamel, a halhatatlan alkimista, akit Brontis Jodorowsky, a nagy szürrealista filmrendező fia játszik (aki A vakondban és a Szent vérben is szerepelt).

De ifj. Jodorowsky jelenléte is jelzi, akinek semmi, de semmi szerepe nincs a történetben, hogy a Legendás állatok 2 ugyanazt a hübriszt véti, mint a legtöbb mai franchise-film, és akkor is több filmmel előre gondolkodik, ha attól az aktuális sztori túlzsúfolt, döcögős, vagy érdektelen lesz. És ezen még a főhős sem tud segíteni, már csak azért sem, mert esetlen románca – amely a film egyik csúcsjelenetét is szállítja az eldadogott szerelmi vallomás formájában – alig kap játékidőt, hiszen mindig át kell passzolnia a lehetőséget a temérdek felesleges mellékarcnak. Meg hát, valljuk be, a varázslénygondozóé amúgy sem egy rétegzett karakter, csak egy szimpla, jótét lélek, aki nem kap olyan szép dramaturgiai ívet, mint a felcseperedő Harry Potter és baráti kompániája.

A legnagyobb baj ezzel a franchise-zal, hogy továbbra sem találja a stílusát, a hangnemét. Az akció, látvány, díszlet és minden egyéb technikai kategóriában korrektül kivitelezett, a végeredmény mégis egyszer nézős, gyorsan felejtős. Ha az első rész túlzottan bohókás mágusburleszk volt, amelyben hősünk Chaplinként bukdácsolt keresztül New Yorkon, a mostani egy túlkomorított fantasy, amelyben még véletlenül se sütnek el vicceket, nehogy megzavarják a Komoly Drámát, a Fasizmus Felemelkedését, ami a vásznon zajlik. Az előző film megállás nélkül pörgött és elfelejtett karaktert építeni, ez semmit se csinál, csak beszélteti a szereplőit, és közben a szórakoztatásról feledkezik meg.

A végpont, ahova eljutunk, izgalmasnak ígérkezik, és ki tudja, a harmadik Legendás állatok és megfigyelésük már tényleg jó lesz. Persze csak akkor, ha előtte végignézünk hozzá négyórányi alibizést. Ez ma Hollywood: három jegy áráért kapunk egy jó filmet. Talán.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó