Távolsági taxi

Dzsafar Panahi: Se rokh / Három nő

A Három nő című film minden szempontból Panahi három évvel ezelőtti nagy sikere, a Taxi Teherán párdarabjának nevezhető. A nagyvárosi forgatag állandóan pezsgő légköréből azonban most a vidéki nyugalom, az örök lassúság és eseménytelenség iráni tájaira taxizhatunk el.

A sofőr ezúttal is Mr. Panahi. De most nem a városban vezet, hanem onnan el. Egyenesen egy vidéki falucskába fuvarozza Teheránból egy híres színésznő ismerősét, aki az aktuálisan készülő filmje forgatását hátrahagyva szeretne megtalálni egy fiatal lányt. Mégpedig egy igencsak felkavaró hatást keltő – emellett pedig a film nyitóképsorát is adó – videóüzenet miatt, amelyben a lány neki üzen, és azzal fenyegetőzik, hogy mivel a családjában nem nézik jó szemmel, hogy felvételt nyert a színművészeti egyetemre, és szeretne is elindulni az álmaihoz vezető úton, öngyilkos lesz. A lány azt is elmondja, hogy nem igazán reménykedik semmilyen megváltásban a színésznő, Behnaz Jafari részéről, így pedig el is követi a videófelvételen az emlegetett öngyilkosságot, felakasztja magát. Panahinak – aki ismét önmagát, és egyben a külső megfigyelőt, kvázi a néző vergiliusi vezetőjét alakítja – és Behnaz Jafarinak tehát ki kell deríteniük, vajon egy ügyesen kivitelezett beugratásról van-e szó, vagy a vidéki Irán szigorú szokásai és hagyományai valóban egy fiatal lány életét követelték.

Ehhez pedig Panahi – akárcsak előző filmjében, a Taxi Teheránban – kamerát ragad, de nem kérdez, nem interjúvol, nem provokál – csak a kellő távolságot tartva, ám mégis közvetlen stílusban kommunikálva hagyja, hogy a helyiek, a lány falubelijei maguktól elmondják a véleményüket az esetről. Az emberek megszólalásaiból, illetve Panahi és Jafari párbeszédeiből pedig kibomlik a dokumentarista stílusban elmesélt, a Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb forgatókönyv díjával kitüntetett történet a címbeli három nőről, azaz egészen pontosan három színésznőről. A leendő színművészeti hallgatóról, a pályája csúcsán lévő, egykori sorozatsztárból mozicsillaggá avanzsálódott Jafariról és a kis faluban önkényes száműzetésben élő, a helybeliek által ezért mélységesen megvetett harmadik színésznőről, aki a 78-as iráni iszlám forradalom előtt nagy hírességnek számított a hazájában, azóta viszont nem kapott szerepet.

Panahi kamerája egy percig sem ítélkezik, mégis olyan kérdéseket ébreszt a nézőben, mint hogy van-e egyáltalán remény az összezáró kisközösségből való kitörésre, megtörhető-e az ősi hagyományok tisztelete és mennyire kell ezekhez szigorúan ragaszkodni, valamint önzőségnek számít-e, ha valaki nem a közösség, inkább a saját élete szempontjából hoz meg bizonyos döntéseket. A válaszokat Panahi nem adja meg nekünk, hiszen talán nem is létezik helyes megoldás, ám igyekszik részletesen és érzékletesen bemutatni mindkét fél − a falubeliek, elsősorban pedig a lány családja, illetve a lány és az őt kereső Jafari – oldalát, hogy aztán a végső következtetést magunknak vonhassuk le a látottak alapján.

Mindehhez pedig a Taxi Teheránhoz hasonlóan ezúttal is járnak a szórakoztató, olykor elgondolkodtató epizódok, apró filmetűdök (a legjobbak talán a fia lenyesett fitymájáról mesélő idős úr és a haldokló bikáját féltő férfi esete), melyek a taxis mozi nagyvárosi közegének pörgős, dinamikus lendülete után ezúttal a vidéki közegre jellemzően sokkal lassabb, hömpölygősebb tempóban illeszkednek bele a sztori fő irányvonalába, ehhez mérten pedig jóval kevesebb is van belőlük.

Ez, a sokszor igen nézőpróbálónak bizonyuló lassúság jellemzi a fő storyline-t is, melyhez ezúttal külön nehezítő tényezőt jelentenek a rendkívül hosszan kitartott, többnyire stabil plánok, valamint a Taxi Teheránhoz képest húsz perccel megnövekedett játékidő is. Teljes joggal érezhetjük tehát úgy, hogy a Három nő egy sokkal nehezebben befogadható alkotás, mint a Taxi Teherán, ennél fogva pedig valószínűleg a maga rétegközönségén belül sem fog elérni akkora sikereket, mint 2015-ös testvérmozija. Aki azonban kíváncsi egy hiteles, provokáció és politikai indíttatástól mentes, csupán a vidéki Irán társadalmának mindennapi élethelyzeteit dokumentáló, érdekes korrajzra, az feltétlenül indítsa el Panahi kocsijában a taxiórát a második menetre is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó