A hangya, a tücsök és a darázs

Peyton Reed: Ant-Man and The Wasp / A Hangya és a Darázs

Thanos univerzumrengető monodrámája után a Marvel fejesei is érezhették, kell ide még valami, mielőtt az egész, könnyedségéről és humoráról híres moziverzum túl komollyá és súlyossá válna. Szerencsére mostanra már annyi viszonylag jól kidolgozott főhős és mellékszereplő áll mozis bevetésre készen Marveléknél, hogy lazán előránthatják valamelyiküket az epikus filmek közötti szünetben.

Bár egy előző szuperhős-kavalkádban (Amerika Kapitány: Polgárháború) már részt vett a Hangya, a legutóbbi, hármasnak nevezett (de hát komolyan: már ki tudja követni?) Bosszúállókból hiányzott Paul Rudd hőse, és nem is baj, hiszen a Végtelen Háborúban elveszett volna a szarkasztikus humoráról ismert figura Downey jr. Tony Starkja, Cumberbatch Dr. Strange-e és Chris Pratt Űrlordja (hogy csak az ugyanarra a sémára épülő szereplőket említsük) között. Így viszont lett neki egy saját játszótere, A Hangya és a Darázsnak pedig másfél órája, hogy elmesélje, hol volt a végtelen történet idején Scott Lang, azaz a Hangya.

Mint minden hasznos hős, háziőrizetben – ugyanis a „polgárháború” eseményei kapcsán két év lakásfogságra ítélték a civilben tolvaj Langet, aki viszont továbbra is szeretne időt tölteni a lányával, ezért nehezen adjba be a derekát, amikor ismét hangyaháton kell akciózni indulni az „eredeti” Hangya, dr. Hank Pym (Michael Duoglas) és Hope van Dyne, vagyis a Darázs oldalán. Az út természetesen a kvantumvilágba vezet, ahová Scott az első rész során bepillantást nyert, sőt, úgy tűnt, nem is volt egyedül a kvantumvilágban.

A két bogár kalandja pont olyan, amilyenre számítani lehetett: színes, komolyanvehetetlen, ártalmatlan folytatás az amúgy is talán (néha szó szoros értelmében is) legsúlytalanabb Marvel-szuperhősnek. Ugyanakkor eddigre már akkora rutinja lett a Disney egyik legértékesebb stúdiójának a decensen szórakoztató popcornmozik terén, hogy a feltúrázott, pörgős Végtelen Háború után ezúttal semmilyen erőlködés vagy tét nem érződik igazán A Hangya és a Darázson, és ez egyszerre válik előnyére és hátrányára.

Mert változatosnak is lehetne nevezni, hogy ezúttal nem a világegyetem felét elpusztítani igyekvő galaktikus szupergonosszal, hanem az FBI-jal, és egy teljesen inkompetens maffiózóval kell szembeszállnia a hősnek, csak épp mostanra tényleg nem sok újat tud felmutatni ez a műfaj és formula, a legújabb bogaras agymenés sokkal inkább hasonlít szerkezetében és ötleteiben a kilencvenes évekbeli folytatásokra: ha volt valami felismerhető, szerethető, eredeti ötlet az eredetiben, csináljuk meg újra, csak nagyobbal vagy többször. Ezúttal nem Thomas, a Gőzmozdonyt kapják a gonosztevők a végső csata hevében a fejükre, hanem egy Hello Kitty-s Pez-cukorkázót, többször változtatja Scott és Hope a saját és a körülöttük lévő tárgyak méretét, néha gigantikusra, néha pedig parányira (néhol pedig komikus hatást kiváltani akaróan gyerekméretűre), sokkal több a „felfújható” épület és jármű, mint a korábbi részben, a főszereplők kosztümjét a két rész között természetesen áttervezték, és eladhatóbbá tették, és ezúttal is aranyos, ahogy Scott nevet ad a hangyájának, még akkor is, ha ezúttal csak pár másodpercet tart a poén.

Ugyanakkor mégsem lehet teljesen nem szeretni a Hangyát és társaikat – továbbra is jók a párbeszédek, a történésekhez képest kellően lazák és önreflexívek a főszereplők, Michael Pena továbbra is a legjobb része a filmnek (még ha megközelítően sem annyira jó itt, mint az első Hangyában), szóval a legnagyobb baj igazából csak az igazi újításokkal, eredeti ötletekkel (akár szereplőkkel) van.

Michelle Pfeiffer „meglepetés”-szereplése például teljesen súlytalan, gyakorlatilag bármelyik hollywoodi színésznő állhatna a helyén (amit eddig azért nem lehetett elmondani az amúgy remekül castingolt Marvel-filmekről), Laurence Fishburne pedig karakterestől, alakításostól olyan fölösleges, hogy ordít róla, hogy csak nézői-demográfiai szempontokat elégít ki. Emellett a film egyik leglátványosabb, legtöbbet ígérő történetszála, az akaratlanul dimenziók között teret váltó Szellem, és a maszkja mögötti Ava pedig egyenesen csak lassítja a történéseket, egész film alatt szembeszáll a Hangyával és társaival, csak hogy aztán a végén gyorsan meggondolja magát és egy pár szóban felskiccelt motivációpótló monológ után az oldalukra álljon.

Az első részben belengetett kvantumvilág pedig ismét jobbára kihasználatlanul marad (érződik, hogy a Bosszúállók későbbi részeire tartogatják a témát), gyorsan meglátogatjuk, elcsodálkozunk rajta, és rohanunk is vissza a gyerekelhelyezésekkel és alapvetően ártatlanul kapott, felfüggesztett börtönbüntetésekkel teli „valóságba”.

Nem rossz popcornfilm, és nem is unalmas A Hangya és Darázs, de a közmondásos hangya helyett a tücsök igyekezete érződik inkább rajta: tét nélküli, megúszós, kissé ötletettelen komédiázás. De hát valakinek ki kell töltenie a vásznakat, amíg Thanosék és a képregényfilm-rajongó nézők maguk is tücsök módjára, ciripelve várják a Marvel-moziverzum történetének „igazi” folytatását.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó