Tűzkeresztség

Beszélgetés Csuja László filmrendezővel a Kilenc hónap háborúról

Másfél hónapja Karlovy Vary-ban díjat nyert Csuja László első nagyjátékfilmje, a Virágvölgy, amely a már megírt doktori dolgozatának is témáját képezi. Néhány hétre rá, az augusztus közepén megszervezett Szarajevói Filmfesztiválon elismerést szerzett első dokumentumfilmje, a Kilenc hónap háború is. A fesztivál lezárultával erről az alkotásról beszélgettünk a rendezővel.

Bár debreceni születésű vagy, mégis Pest környékén, pontosabban Gödöllőn szocializálódtál. Ám ha számba vesszük eddigi művészi tevékenységed, könnyen megállapítható a határon túli magyar közösségekhez való kötődésed. Elvégre te alapítottad meg a Vajdasági Tanyaszínház mintájára az Erdélyi Vándorszínházat, amely hét évig nyaranta működött. Készültek kisfilmjeid a Filmtett-táborokban… Ezen művészi életút töretlen folytatásaként is értelmezhető a Kilenc hónap háború című, nemrég befejezett dokumentumfilmed. Bár itt nem az erdélyi, hanem a kárpátaljai magyar kisebbség miliője áll a rendezői látásmódod fókuszában. Miért ezeken a területeken keresed a témáidat?

Leginkább a társadalom perifériájára szorult emberek érdekelnek, ahogy az a Virágvölgyből is látszik. Filmjeim nem politikai vagy történelmi vizsgálódások, sokkal inkább a szociológia és az antropológia felől közelítek a témáimhoz.

Hogy jutottál el a dokumentumfilmed tárgyához? Mi vonzott Kárpátaljában?

Kárpátaljára édesapám gyógyszereket vitt át, emiatt kialakultak ott családi baráti kapcsolataink. De a kötődésem több rétegű, hiszen már az Erdélyi Vándorszínházzal is volt olyan nyarunk, amikor Kárpátalján turnéztunk. A közös munka és az ottlét arra már nagyon korán fényt derített, hogy a kárpátaljai közösség mennyire másféle, mint a magyarországi vagy akár az erdélyi közeg. Másként más a nyelv, erősebben vallásosak az emberek – ebből kifolyólag erőteljesebben vonzódnak a babonákhoz is. Szellemekről szerettem volna dokumentumfilmet készíteni, ám amikor odautaztam, hogy puhatolózzam ezügyben, azt tapasztaltam, hogy az embereket sokkal inkább foglalkoztatja az Oroszországtól való félelem, pontosabban a nemrég kitört háború. Ezért döntöttem úgy, hogy elnapolom az eredeti tervemet, és megpróbálom kibontani ezt a témát. Továbbá talán azért is szerencsés ez a választás, mivel egy televíziós riportfilmet kivéve a problémát megillető mélységgel tudtommal eddig senki nem foglalkozott.

Hogyan találtad meg a szereplőket a filmedhez?

Olyan családokat kerestünk meg, akik érintettek a háborúban. Minden nagyobb településen van egy önkéntes, aki a katonák ügyét intézi. Hozzá mentünk először, ő ajánlott családokat. Így jutottunk el Janiékhoz. Mivel az önkéntes ajánlott minket, idegeneket, nyitottak voltak irányunkban. Ez volt az első lépés.

A filmed szereplőit ezek szerint korábban nem ismerted. Könnyen belementek abba, hogy egy stáb, még ha kisebb is, ennyire intim közelségbe kerüljön az életükkel?

A második lépés sikere már rajtunk múlt, hiszen nagy kérdés volt, hogy tudunk-e szövetséget kötni Janiékkal a filmre. Amúgy mi a film főszereplőjével a bemutatkozáskor nem is találkoztunk, mert ő épp egy kiképzőtáborban volt. Így felhívtuk telefonon, hogy benne van-e a forgatásban, és erre ő minden személyes találkozás nélkül igent mondott. Így Janival az első találkozásunk olyan volt, hogy ő leszállt a vonatról, és Nagy Zágon operatőr kamerával a kezében azonnal rögzíteni kezdte az eseményeket. Aznap történt az is, meglepetésszerűen, hogy Jani megkérte a barátnője kezét – ez bele is került a filmbe. Szóval hamar intenzívvé vált a család viszonya a stábbal: a semmiből épült és gyorsan felettébb szorossá vált.

A felvételek egy részét a főszereplő készítette a mobiltelefonjával. Hány tényleges forgatási nap volt a főszereplő otthonánál, a stábbal, és hány olyan felvétel készült, amit Jani vett fel, többnyire a fronton?

A stáb viszonylag keveset filmezett, mivel Jani nem túl sokat volt otthon. Olyankor viszont nagyon a topon kellett lennünk. Nem volt lehetőségünk ugyanis arra, hogy hasonló jeleneteket újravegyünk. Ezúttal nem úgy volt, ahogy sokszor a megfigyelő dokumentumfilmeknél lenni szokott, hogy mivel a felvett emberek életszituációi, konfliktushelyzetei ismétlődnek, nem katasztrófa, ha az egyik érzelmi mozzanatról lemaradsz, mert mondjuk két hét múlva jön a következő hasonló, és akkor azt már jó eséllyel előre megérzed, és felveszed. Itt annyiban egyedülálló volt a helyzet, hogy tudtuk nagyon jól, hogy ha a főszereplő elmegy és szembekerül a háborús helyzettel, már nem ismétlődik meg egyetlen addigi jelenet sem, hiszen olyan hatások érik majd, hogy mondhatni nem ugyanaz az ember lesz. Így az elkapott pillanatok finoman szólva is megismételhetetlenek.

A film egyik műfaji sajátossága tehát, hogy a katonák mindennapjairól készült felvételek is gazdagítják, illetve emberközelibbé teszik, egyértelműen közelebb hozva a filmet a valósághoz. Hogyan készültek ezek a részek? Azt feltételeznénk, a stáb nem juthatott ki a frontra, így ezek minden különösebb instruálás nélküli, amatőr felvételek.

A stáb is volt kint a fronton, de mondhatni csupán terepszemlére. Megnéztük, hogy milyenek is a kinti körülmények. Janival nyilván folytonos kapcsolatban voltunk, egyeztettünk arról, hogy miket is csináljon. Persze nem direktbe instruáltam, de azért felvetettem neki témákat. Például megkértem, hogy mondja el, hogy érzi magát, mi történt vele aznap. Igyekeztem fejleszteni benne, hogy a fontosabb dolgokat helyezze előtérbe a teljesen mellékesekkel szemben.

Mennyire volt meg benne az akarat, hogy ő ezzel foglalkozzon egy ilyen háborús szituációban, ahol az élete is veszélyben forog? 

Teljes mértékben megvolt. Egyrészt azért, mert ez egy generációs szokás: mindegyik társa ugyanígy filmezhetett a mobiljával. Másrészt pedig megértette azt, hogy ez egy fontos téma, és hogy ő ebben alkotótársként vesz részt. Innentől kezdve lelkes lett, ráérzett arra, hogy jól beszél, szépen komponál, és ez vissza is hatott rá. Egyre plasztikusabban kommunikált, és egyre egyénibb dramaturgiával forgatott. Ez a sajátosság persze nem igazán érhető tetten a végső termékben, hiszen jócskán megvágtuk a felvételeket.

Sokszor félünk attól, hogy veszélybe sodorhatja a dokumentumfilm alanyát a film bemutatása. Nyugtass meg, hogy Jani védve van minden esetleges retorziótól…

Természetesen ez egy fontos etikai kérdés, mi is meghánytuk-vetettük a producerekkel, Horváth Szabó Ágnessel és Muhi András Piresszel. Semmilyen anyagot nem vettünk át tőle, amíg le nem szerelt. Tudtunk róla, hogy forgat, de csak leszerelése után jutottunk hozzá a felvételekhez. Nem mellékes az sem, hogy annyian készítenek mobilfelvételeket a seregben, hogy ha ezt komolyan vennék, akkor meg kéne büntetni mindenkit, ennek folytán megszűnhetne a hadsereg is. Komoly nemzetközi jogászok arra is hivatkoznak hasonló esetekben, hogy a szólásszabadság okán azok az események, amelyek nagy közérdeklődésre tartanak számot, rögzíthetőek, még akkor is, ha ezt az adott helyi jogi berendezkedés még tiltaná is. Példának okáért, ha egy embert megkínoznak, olyan nincs, hogy azt nem lehet felvenni. De hangsúlyozom, hogy mi nem szegtünk szabályt, mi több, nincs explicit politikai állásfoglalás a filmben.

Ezt annyival én is alá tudom támasztani, hogy nem érzékelhető a filmben különösebben az, hogy ő egy magyar nemzetiségű, de ukrán állampolgár. Megéli a film szereplője a kisebbségi sorsát? Ha igen, akkor hogyan?

Jani ezt teljesen természetes módon éli meg. Magyarul beszélnek otthon meg a boltban. Ha pedig ukránul szólnak hozzájuk, átváltanak ukránra. Jani azért is ment harcolni amúgy az ukrán seregbe, hogy megvédje többek között Kárpátalját, hiszen a háború, bár messze volt, idáig is elérhetett volna. Persze, nyilvánvalóan azért ment el a háborúba elsősorban, hogy majd ott történnek vele dolgok. Hogy ő majd ott felnőtt férfivé válik. Elmegy, biztos nem történik vele semmi komoly: olyan lesz, mint egy buli. Persze, mint látható a filmben, majd szembesül azzal, hogy azért ez nem olyan.

Mennyire tartottatok attól, hogy főszereplő nélkül marad a filmetek? Mennyire volt benne a pakliban, hogy Jani esetleg nem úgy jön vissza, ahogy elment?

Eléggé. Félni lehetett attól, hogy meghal, vagy hogy megnyomorodik. Akár pszichésen, de lehet az is, hogy fizikálisan. Mint ahogy haltak meg és nyomorodtak is meg emberek a közvetlen közelében. Sőt, arra is nagy esély volt, hogy az édesanyja nem ússza meg. Ő is nagyon nehezen viselte a stresszt. Egészségügyi problémái miatt könnyen bekövetkezhetett volna az is, hogy rossz hírt kap, és akár leáll a keringése. Komoly rizikók közt zajlott a forgatás.

Mekkora volt az anyag, amiből végül összevágtátok ezt az egy óra tíz percet?

Harminc órányi nyersanyagból végül is két és fél évig vágtuk, mire kész lett.

Tervezel-e visszamenni Kárpátaljára, akár azért, hogy folytasd ezt a történetet?

Ezt a film már készen van. Ha Janiékhoz megyünk, már csak barátként látogatjuk meg őket. Sem ők, sem én nem akarjuk folytatni ezt a történetet. Filmezni amúgy talán hamarosan visszatérek oda, hiszen lassan ideje lesz elővenni az eredeti elképzelésemet: továbbra is szeretném majd leforgatni a szellemekről és babonákról szóló helyi történetet, egy boszorkányháborút.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó