Űrdongó az új E.T.

Travis Knight: Bumblebee / Űrdongó

Mivel Michael Bay a hús és a fém összecsapásának ötödik felvonására végleg belefáradt abba, hogy epikus méretű robbanásokat és agyonlassított harcjeleneteket pakolgasson egymás után Linkin Park-, majd Imagine Dragons-slágerekre, végül pedig ezt az egyveleget coelhói mélységű életbölcsességek random bedobálásával bolondítsa meg, végre megszülethetett egy olyan Transformers-mozi, amely azoknak a nézőknek is garantáltan tetszeni fog, akik már a 2007-es első rész után végleg leírták magukban az óriásrobotos franchise-t.

Ezzel a nagyközönség nyilván nincs így, hiszen – ahogy az az eddigi öt rész box office-adataiból is látszik – a széria máig töretlen népszerűségnek örvend a látványos blockbustereket kedvelők körében, ám a legutóbbi, „artúrkirályos” etap már úgy is sok volt, hogy alapvetően magam is azoknak a táborát erősítem, akik a komplex, kidolgozott karakterek és a jól megírt forgatókönyv helyett inkább a nettó zúzást keresik ezekben a filmekben. Az utolsó lovag bugyuta története mindenféle talizmánokról, Merlin botjáról meg a magából teljesen hülyét csináló Anthony Hopkins vezette Witwickiánus-társaságról olyan szinten csinált szánalmas viccet egy addig bűnös élvezetként tökéletesen funkcionáló mozisorozatból, hogy a végére alighanem sokunkban felmerült a kérdés, lehet-e még ennél is jobban lebutítani egy látványfilmet.

Az Űrdongó című spinoff (amely egyúttal előzményfilmnek is tekinthető) viszont szerencsére nem ezt a vonalat erősíti. Olyannyira nem, hogy egyenesen figyelmen kívül hagyja az ötödik rész történéseit. Annak ellenére, hogy Anthony Hopkins tavaly beavatta Mark Wahlbergéket a titokba, hogy Űrdongó már a második világháború alatt is itt volt a Földön, hovatovább kőkeményen gyakta a náci seregeket, most az év, amikor Optimus fővezér megbízza a híres B-127-est, hogy készítse elő a Földet a Cybertronon dúló polgárháború elől menekülő autobotoknak, több, mint negyven évvel későbbre, egészen pontosan 1987-re kerül. Mintha csak a produceri minőségben még mindig közreműködő Michael Bay belátta volna, milyen erőltetettnek hangzik, hogy már a kerekasztal lovagjai is a transzformerek segítségével nyertek csatát a barbár hordák ellen, és kiadta volna ukázba, hogy ezt a tényt ebben a részben tegyék semmissé.

A nyolcvanas évek másrészről azért is fontos időszak a széria számára, mert ebben az évtizedben futott az a Hasbro játékfigurái alapján készült rajzfilmsorozat a tévében, amely elég komolyan megalapozta a Transformers-mozik sikerét, és amelynek ráadásul pont 1987-ben szakadt vége. Ennél fogva az alakváltó robothősök is új, rajzfilmbéli énjeikre hajazó dizájnt kaptak, Űrdongó viszont nemcsak az újragondolt CGI-vonalai miatt hasonlít jobban egykori önmagára, hanem azért is, mert ezúttal nem a Sam Witwicky-féle Chevrolet Camaróvá alakul át, hanem egy nagyon cuki és nagyon sárga Volkswagen Bogárként lopja be magát a főhősnő, Charlie Watson (Hailee Steinfeld) szívébe, aki a tizennyolcadik szülinapjára kapja őt ajándékba kedvenc autószerelőműhelye vezetőjétől.

Az Űrdongó tehát visszakanyarodik ahhoz a comig-of-age tematikához, amivel 2007-ben Michael Bay is a mozikba küldte kedvenc autobotjainkat, ám szerencsére Bay filmjénél jóval kevesebb vászonidőt szán a különböző kormányzati szerveknek, a hadseregnek, az álcáknak és a felesleges komolykodásnak is. Helyette a bálványozott apja miatt (már nevében is) meglehetősen fiús szokásokkal rendelkező főszereplőnőnk (aki mintha az első rész Megan Fox-karakterének kevésbé szexista módon való rebootolása lenne) átlagos, tinédzserkori problémáira helyezi a hangsúlyt – például arra, hogy mennyire könnyebb lenne az élete, ha lenne egy működő kocsija, meg mondjuk egyszersmind egy barátja is, és nem kellene örök kívülállóként elszenvednie a népszerű lányok cikizéseit. Űrdongó révén ezt egyszemélyben meg is kapja, így innentől a földönkívüli lénnyel kötött igaz és őszinte barátság megszületését követhetjük nyomon, és hogy lássuk, tényleg vérbeli tinifilmmel van dolgunk, a szomszéd srác figurája által még egy szerelmi szálat is kapunk. Emellett az Űrdongó nem átall végig bájosan vicces maradni, ami ugyan részben szintén elmondható a 2007-es első részről, de sajnos a többiről már egyre kevésbé. A Shia LaBeouf nevével fémjelzett mozifilmben a családi ház kertjében botladozó óriásrobotok okozták a legmókásabb pillanatokat, és ilyen poénokból az Űrdongó sincs híján, mégis az az egyik legviccesebb és egyben legaranyosabb jelenet, amikor Charlie különféle, a nyolcvanas években népszerű együttesek kazettáit rakosgatja be Dongó rádiójába, a sárga autobot pedig elég sajátos módon fejezi ki, melyik zenét bírja és melyiket tartja hallgathatatlannak.

Ez, a tinifilmes vonal az, ami igazán jól áll ennek a franchise-nak, nem a béna kamutörténelem beemelése, aki pedig azt gondolná, hogy az Űrdongó így inkább a tinilányokat célozza be közönségének, hatalmasat téved. A rengeteg popkulturális utalás és a John Hughes megkerülhetetlen tinifilmes presztízse előtti többszörös főhajtás mellett kapunk akciót is rendesen. Néhány álca ugyanis Dongó után jön a Cybertronról, és az amerikai hadsereget egy ügyes hazugsággal maguk mellé állítva hajtóvadászatot rendeznek utána. A kamaszsrácoknak emellett ott van azonosulási pontként az ügyeletes szupersztár, a Dwayne „The Rock” Johnson babérjaira törő John Cena is, aki egy kormányügynököt alakít. Az ő neve mostanában azoknak is garancia lehet az ütős szórakozásra, akik inkább a robbanások és a hajókkal való dobálózás miatt ülnének be az Űrdongóra, mintsem azért, hogy megtekintsék azt a filmet, amely esélyesen ugyanazt az élményt nyújthatja a 2010-es évek tinédzsereinek, amit Spielberg E.T.-je is nyújtott a nyolcvanas-kilencvenes évek fiatalságának.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó