Uszonyat

Jon Turteltaub: The Meg / Meg - Az őscápa

A főszereplő cápa méretétől eltérően a Meg igencsak kicsiben gondolkozik.

Nem lehet egyszerű a nemrég Hollywoodba is beköszöntött kínai koprodukciók korában kreatívnak lenni: a megszokott checklistek kipipálását újabbakkal kell tetézni. Nem elég a standard ideológiai (pécéizmus; mindenféle bőrszínű, testsúlyú és nemű karakterek szerepeltetése), sztárrendszeri (legalább egy Jason Stathamünk legyen), üzleti (jó trailerré vágható film, happy end és társai) és besorolásbeli (PG-13 korhatáron tartani, hogy mindenki megnézhesse) megfontolásokat figyelembe venni, most a kínai befektető pénzének is meg kell felelni. Így aztán a Meg kínai sztárokkal és helyszínekkel is büszkélkedik, ráadásul az ottani cenzúra sem egy egyszerű eset. Namostmár ezen kreatív akadályok közt szlalomozva tessenek eredeti történetet kitalálni: nem is csoda, hogy a Megnek sem igazán jött össze.

Ez még nem is lenne baj, mert ehhez képest lehetne üdítően, önreflexíven zé kategóriás mozi – de a nagyon nemzetközire fazonírozott, legkisebb közös többszörösös humorérzék miatt a poénokat inkább érzelgősségre cserélték, Statham pedig már (vagy még mindig) akkora sztár, hogy nem mernének általa szétviccelődni egy ekkora költségvetésű produkciót. Így aztán a nem is túl rossz cápás, CGI-os akciójelenetek magukat túl komolyan vevő, drámainak szánt szekvenciákkal vannak összefonva – ez a megoldás pedig épp csak arra elég, hogy kitöltsön két órát, egy jó zsánerfilmhez már nem. Se nem Sharknado, se nem Jaws, hanem valahol a kettő között: középutas és közepes mozi egy óriásméretű lényről. A film zöme ennek az internacionalista kipipálás-paradigmának megfelelően többé-kevésbé semleges nemzetközi vizeken játszódik, a témája pedig a közös tudatalattinkból, illetve az emberiség előtti földtörténeti korokból úszott elő. Ha a plakát nem lenne elég spoileres: egy kutatócsoport egy réges-rég kihaltnak hitt óriáscápát, egy úgynevezett megalodont (már a latinos fajnév is nagy fogat jelent) szabadít fel a mindeddig zavartalan mélyrétegekből, egyenesen a fürdőző kínaiak közé.

Üdítő nagyvásznon viszontlátni az Office amerikai verziójából megismert és megszeretett Rainn Wilsont, de nem tudja eladni az amerikai millárdos-nagybefektető szerepét. A többi színész is épp csak hogy a betelefonálós módszerrel hozza a kötelező minimumot, beleértve mindenki kedvenc szállítóját is. Ha nem kell beszélgetni és drámázni, Statham az akciójelenetekben ügyesnek ügyes (az másik kérdés, hogy egy hatalmas zöld vászon előtt mennyire lehet hitelesnek lenni), a párnak melléállított Li Bingbinggel viszont már nem működik a kémia. Nem is kell működnie, hiszen az igazi főszereplő ezúttal is egy pixelekből összerakott állat: a filmbéli megalodon tényleg nagy, tényleg csúnya, és tényleg veszélyes (és ha az őslénykutatóknak hihetünk, de hát kinek hihetünk manapság, akkor tényleg létezett sok-sok évvel ezelőtt). És nagyjából ennyi, minden a kiszabott úton, mindent kipipálva halad a kiszámítható végkifejlet felé.

Ha valaki azt hinné, hogy a cápa méretének megfelelő felhajtás ugyanekkora innovációt vagy bevállalósságot is takar, az téved. A legfontosabb szereplőköz hasonlóan az alkotók is megússzák pár fonnyadt poénnal és cápás klisével, ráadásul a kínai köretet sem használják ki elég ügyesen: szinte semmi igazi helyi jellegzetesség nincs a filmben, a gyanútlanul fürdőzők lehetnének akár amerikaiak is, a cápa által tönkretett esküvő menyasszonya ugyanolyan hisztis, mint bármelyik elkényeztetett nyugati ara. Szóval pont olyan ez a film, mint amire számítunk a cím, a plakát és az előzetes alapján: megfelelően buta nyári szórakozás, a direkt rossz filmek bája nélkül, az akarva-akaratlanul rossz filmek minden hibájával, és a cápás filmek minden fogatlanságával.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó