Útkereső fantázia

Matt Groening: Disenchantment

Van elég Matt Groening új fantasy-sorozatában ahhoz, hogy jó legyen. Most még nem feltétlenül az, de talán majd egyszer az lesz.

A Simpson család a harmincadik rekordévad felé közelítve is köszöni, jól van, a rajongói által többször újraélesztett zseniális Futurama pedig egyszer talán még visszatér a képernyőkre, 2014-es sokadik – és sokadszorra is rohadtul szomorú – búcsúja után. Kidolgozott, minden gyarlóságuk és butaságuk ellenére is érző, imádnivaló szereplők, a köztük kialakult vicces vagy épp mély kapcsolatok, zavarba ejtően világszerű világok, biztos kézben tartott distinktív, egyéni, különleges atmoszférák, valamint szociális és kulturális érzékenységgel megfogalmazott hasfalszaggatóan röhejes, abszurd-szatirikus cselekmények. Matt Groening korszakalkotó klasszikusai soha nem váltak volna korszakalkotó klasszikusokká, ha a fent soroltak nem állnak össze teljes egésszé. Azok pedig, akik Groening (és jelenlegi társa, a Simpson-veterán Josh Weinstein) új sorozatát reflexből szapulják arra hivatkozva, hogy a Disenchantment közel sem annyira sziporkázó, ötletes, el- és magával ragadó, mint felmenői, hajlamosak elfelejteni, hogy a Simpson család sem nyitott olyan erősen, mint amilyen erőssé aztán részről részre, évadról évadra válni tudott. Simsponék első pár évadában Groening mintha még nem igazán tudta volna, hogy mit akar (ellentétben a Futuramával, ami amúgy inkább David X. Cohen érdeme), ez a kellemetlen érzés pedig körbelengi a kardos-varázslós középkori fantasy-világot még csak útját keresve felbolygató Disenchantment első évadát.

A családja, öröksége, az uralkodói (és egyben a jelenünkön is uralkodó) konvenciók, elvárások, sztereotípiák elől menekülő Bean hercegnő (Abbi Jacobson a nagyszerű Broad Cityből) történetében első – és második – ránézésre is jóval kevesebb van, mint a Futurama lenyűgözően összetett 31. századi jövővíziójának premisszájában, vagy a sitcom-zsáner határaival a mai napig eljátszó Simpson-család végtelenségig ragozható alapfelállásában. Az irritálóan tahó apja (akit a mindenható szinkronpápa, John DiMaggio sem tud megmenteni) által ráerőltetett kényszerházasság intézményének metaforájaként értelmezhető beltenyésztett fogyatékos herceg (Matt Barry remek rájátszása Zapp Brannigan legendásan hülye figurájára) elől látványos káoszban elsöprő királylány mintha üres porhüvelye lenne az igazán komikus ötleteknek, ugyanakkor a Groeningre jellemzően bájosan kapafogú (és hála istennek nem darázsderekú) Bean mégis rendkívül fontos hősalak. A Jacobson kedves hangján megszólaló részeges, keménytökű, nem kifejezetten eszes, szabadszellemű Bean a nála jóval érdekesebb és mélyebb Leela, valamint Homer és Lisa Simpson egyáltalán nem egyenes ágú leszármazottja, aki hol konkrétan, hol átvitt értelemben szólja le, veri pofán, szúrja le, vágja ketté azokat a fantasy-zsánerbe túlságosan is berögzült normákat, melyek hercegnőként és nőként is értéktelenítik és lekicsinylik karakterét. Bean a 21. század érző szívű agresszív részeg cinikusának megannyi jellemzőjével bír, melyek ugyanakkor még részletezésre, kibontásra várnak. Viszont addig is jó látni, hogy Groening – a poszt-feminizmus ideáinak buktatóit elkerülve – egy ilyen vagány csajjal fejeli szemközt a jelen sötét középkorának szűklátókörű, bigott nőgyűlölőit.

Beanhez hasonlóan artikulálatlan két társa is. A betegesen vidáman dolgozó elfek debil közegéből kiutált Elfo (Nat Faxon hatalmas) csodásan fogalmatlan, nonkomformista számkivetetettként a nézői perspektívát megtestesítve csodálkozik rá naivan a részletgazdag, anakronisztikus poénok és vizuális gegek hegyeinek, élcelődő történelmi és popkulturális hülyülésnek talán túl tág teret engedő fantasy-világra, melynek következetlenségeire viccesen reagál, már ha épp nem zúzza össze magát egy-egy túlgondoltságában is mulattató, kíméletlen slapstick-őrületben. Külső szemlélőként nagyon működik – azonban még így is szomorúan távol áll a New New Yorkban elvesző Frytól –, de sajnos élét többek között a közte és Bean között kialakult egyoldalú románc agyontompítja. A rendre macskának nézett kétdimenziós anarchista sátándémon, Luci leginkább egy harmatos Bender-alteregó (Eric André szerencsére értékelhetővé tudja tenni), akinek ugyan a dolga az lenne, hogy megkeserítse Bean életét, ehhez azonban soha nem elég kegyetlen.

A karakterek és a közöttük kialakult kapcsolatok elég suták, nehéz ezekbe a figurákba most még beleszeretni.  Nehéz érdeklődést mutatni az őket körülvevő fantasy-birodalom iránt is, melynek elrugaszkodott gyökérségei olykor térdcsapkodósak, máskor viszont kiszámíthatók, kierőszakoltak, vagy csak simán nem annyira viccesek. Valahogy nem szívesen menekülnénk a valóságból ebbe a nem véletlenül leteremtetett teremtett világba, mert még inog és bizonytalan és kétes a jövője. Nem könnyű tehát ítéletet mondani Groening új sorozata felett. Most még nem az igazi, de nem kizárt, hogy az lesz, hiszen az egyre csak erősödő évad kifejezetten sokkoló fordulattal zárul, amiből nem tudni, hogy mit hoznak majd ki az írók (akiket nem ártott volna néha felrugdosni a Hypnotoad bűvöletéből). A Groening-rajongók méltán nincsenek oda egyelőre a Disenchantmentért, de egyből elkapálni sem kell a sorozatot, van benne elég anyag ahhoz, hogy jobb legyen. Meglátjuk.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó