A Talpalatnyi föld azért még mindig nézhető mozi, mert benne rejlik a népi mozgalom addigi hagyománya, stábjában pedig a magyar film következő évtizedének meghatározó alakítógárdája.

Góz Jóska (Szirtes Ádám) a szívére hallgató, eszes szegényparaszt megszökteti Juhos Marikát (Mészáros Ági) az esküvőjéről, a Zsíros „kulák” portájáról. A romantikus happy endnek is beillő felütés után az új „családnak” meg kell birkóznia a szegénységgel, a megvetettséggel, a gaz dzsentri ármánykodásával, miközben „az osztályharc (is) egyre fokozódik”. A Talpalatnyi föld azért még mindig nézhető mozi, mert benne rejlik a népi mozgalom addigi hagyománya, stábjában pedig a magyar film következő évtizedének meghatározó alakítógárdája.

A két világháború közötti „barokk” korszak népi ellenzékének egyes tagjai a „koalíciós időszak” (1945-1948) kulturális mainstreamjébe kerültek. Szabó Pál – Veres Péterhez és Erdei Ferenchez hasonlóan – nemcsak írói, de politikai pályát is épített. Döntéseik és egyes vezetői szerepekben való megjelenésük nemcsak szimbolikus volt: a kiépülő kommunista hatalom saját szájíze szerint használta fel ezen írók munkásságát, sokszor az alkotók beleegyezésével. Szabó közéjük tartozott, maga ajánlotta a könyveit megfilmesítésre. Nem csoda, hogy az államosított filmgyár első produkciója lett a Talpalatnyi föld, amely az író kisregény-triptichonjából (Lakodalom, Keresztelő, Bölcső; 1941-1943) készült, s az idők folyamán valódi origó-filmmé vált. Az előkészítés és a forgatás 1948-ban zajlott; 800 ezer forintból 30 nap alatt vették fel a filmet, amelyből 21 nap volt külső forgatási helyszín. A forgatókönyv elvileg közösség írta (valójában Dallos Sándor), a rendezői székbe pedig – kegyvesztettsége miatt – Szőts István helyett a Nemzeti Parasztpárt által „megbízhatónak” tartott Bán Frigyes került, aki az eredeti regényből ki-kicsipegetve részeket, néha a forgatókönyv nélkül vezényelte le a filmet. A mű szeptemberre készült el, decemberben mutatták be és 1949-ben fődíjat nyert a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon.

Sikere több momentumban ragadható meg. Egyrészt egyesültek benne a Horthy-korszak társadalmi feszültségei, amelyet a népi írók szociológiai „mélyfúrásai” öntöttek irodalmi formába. Ha megnézzük Góz Jóska jellemfejlődését a film alatt, akkor rájöhetünk, hogy ezen írók igazságtalanság ellen lázadó tipikus alakja száz perc alatt transzformálódik a sematikus formákat idéző népvezérré. Ezzel azonban a film rövidre is zárta a magyar „neorealizmus” ígéretesnek induló, de gyorsan elhallgatott filmtörténti szálát (Szőts István: Emberek a havason, Radványi Géza: Valahol Európában). Ebből a történelmi szempontból egy nagy átverés tanúságtevője is a film, hiszen kézzelfoghatóan ábrázolja azt, hogy egy szociografikus-kulturális mozgalom tartalmait hogyan sematizálja, egyszerűsíti propagandává a politikai társadalmiasítás. E szempontból nézve a film többet árul el – akár reprezentatívan is – az 1945 és 1949 közötti időszakról, mint bármelyik más alkotás. Másrészt e filmben mindenki közreműködik (Bán Frigyes, Makk Károly, Fábri Zoltán, Máriássy Félix, Hintsch György, Sós Imre stb.), aki az elkövetkezendő időszak magyar filmes elitjét is képviseli. Kiemelkedik ebből a főszereplőpáros; a naiva, Juhos Marika szerepében Mészáros Ági, aki a Rákosi-éra egyik női arca lesz, és a Góz Jóskát megformáló tiszta szívű, paraszti arcélű Szirtes Ádám. Harmadrészt, ezek összességéből adódik az is, hogy az alkotók az eredeti anekdotikus, már-már tablószerű regényfolyamot személyes világgá alakították át. „Az epikus szerkezet drámai átírását klasszikus képi eszközökkel támogatják – ez avatja [...] nemzetközi mércével is értékelhető darabjává.” – írta átfogó munkájában¹ Gelencsér Gábor a filmről.

A történet hatásmechanizmusa többségében a szerelem és az élet szeretetének energiájából adódó személyes küzdelemről szól; Marika és Ádám a külső erőkkel vívják meg harcukat, de leginkább önmagukért, s nem valami elvont eszméért, mint amit a befejezés sugall. Góz megszökteti szerelmét a beszédes nevű Zsíros Tót Ferke (Egri István) lagzijáról, s ezzel nemcsak a közössége megvetését vonja maga után, de a hatalmasságok haragját is. Góznak meg kell váltania anyósa és apósa adósságát, gondoskodnia kell születendő gyermekéről és még „arájának” válását, az elmaradt lagzit is ki kell pengetnie a gonosz „kuláknak”. Néhány sorstársa ugyan segítségére van (Jani szerepében Molnár Tibor), de a „grófok” urizálásával (halastó építése a száraz Alföldre), a név nélküli számtartó (Pataky Miklós) hazugságaival (és pazarló életmódjával), valamint a férfiatlan, hájas gazdagparaszt gonoszságával és az általuk függésben tartott pribékekkel (Pécsi Sándor) kell felvennie a harcot. Nem véletlen az iménti megfogalmazás, a gonoszok egysíkúak, mind az osztályharcot demonstrálják. A fordulat a „víz” szimbolikájának megjelenésével változik. Góz kubikusnak szegődik, hogy kiássa a nemesúr halastavát, átverik, nem tudja kifizetni apósa váltóját, de rájön, hogy két hold földjének mégis van értéke: zöldséget kezd termeszteni, erején és vagyonán felül kutat ás. Hiába törik szét kútját és pusztítják el termésének egy részét, ő állja az ellent. A munkában osztozó Marika azonban idő előtt hozza világra kislányukat, aki gyengesége miatt gyógyszerre szorul. Kevés pénzével a városba megy az orvosságért, de belesodródik, sőt vezetője lesz annak a „lázadásnak”, amely a környék földjeinek szárazságát kívánja enyhíteni és többedmagával átvágja a halastó gátjait.

Az egyenes, kronologikus dramaturgia (a fordulópontok) és a képi világ egymásból táplálkoznak. Makay Árpád (Ének a búzamezőkről) felülről nyitó lagzi-képsora belehelyezi a nézőt az ünnepi forgatagba, ahol minden szereplő megismerhető saját attribútumaival. A „nászéjszaka” utáni templomi jelenet a közösség megvetését mutatja (fekete alakok vs. Mari fehér ruhája), míg a tragikus befejezés már az elfogadásé: nemcsak Góz válik nyakas hősből népvezérré, de a „falusiak” is alávetett közösségből tudatos többséggé emelkednek. A zárt templom vakfehér bezártsága és a gát nyitott épületszerkezetének vesztőhelyszerűsége képileg is jellemzik ezt az ívet. Ez az emelkedés kontrasztosan, olykor tragikus kitörésekben és drámai visszafogottságokban mutatkozik meg. Előbbire példa a lakonikus após kétségbeesett kitörése háza elárverezésekor, utóbbira pedig az a rész, amikor a rongyos kubikus (Makláry Zoltán) szegényes ebédjét is ínséges gyermekeinek adja. A film arányosan és ügyesen használja ezen érzelmi hullámvasutat, s emiatt vált később (s talán ma) is hivatkozási ponttá.

A film végén a víz elmossa, felszabadítja a földet és lakóit is. A gát vesztőhely-formája ítéletet hirdet. Az új barázda, amely gátját állja a gonosznak, pont ez a mindent felszabadító víz lesz. Már-már azt is hihetjük, hogy Góz elfeledkezett apai kötelességéről, amikor gyógyszerért elindulva népi hőssé vált. Mégis, amikor a csendőrök a börtönbe hurcolják, átadja a megszerzett fiolát. Más emberré vált, akinek idejét szabadulása, az 1945-ös esztendő hozza majd el, amelyről az ikonikus befejezés is tanúskodik. A gát, a barázda átszakadt, a víz megállíthatatlanul ömlik.

A Talpalatnyi föld (az Ének a búzamezőkkel kiegészítve) tehát a Horthy-korszak népi mozgalmárainak (Erdei Ferenc, Kovács Imre, Veres Péter, Szabó Pál) summázatából nyúlik át a kommunista sematizmusba. Tökéletes tanúja az 1948-as esztendő kulturális és politikai légkörének (érdekes elemzése lenne a filmgyárat akkor is irányító Révai József népművelési miniszter – aki személyesen ügyelt a forgatókönyvekre – Marxizmus és népiesség című írásának összevetése az elemzett filmmel). Góz Jóska története azonban nem ért véget: a Talpalatnyi földet a filmgyár trilógiává akarta bővíteni, ennek jegyében készült el szintén Bán vezényletével a Felszabadult föld (1950). A börtönben kommunistává érő Góz a szovjet hadsereggel karöltve érkezik haza 1945-ben, hogy nyakas módon megkezdje a mezőgazdaság szocialista átalakítását. Szirtes figurája itt már a nép fölött álló bölcs vezér. A harmadik rész tervezése is elkezdődött, a forgatást 1951 tavaszára időzítették, de Szabó Pálnak gondjai voltak a „kollektív” forgatókönyvírással és néhány dramaturggal is konfliktusa volt. Az írónak 1950 végén kellett volna leadni a harmadik rész történetét, amely – állítása szerint – már ősszel kész volt. A rendező és a szereplők maradtak volna, de a film forgatására mégsem került sor. A sztoriról csak annyit lehet tudni a rendelkezésre álló iratokból – ahogyan Szabó Pál fogalmazott –, hogy „az a vonal, amelyen ez a történet megindult, a harmadik részen keresztül belenő a szocializmusba.”² Látva, hogy ez az első részben is megtörtént és a másodikban csak megerősödött, talán jobb is, hogy nem készült el ez az önismétlő felvonás.