A halál és a nyálka

Wim Wenders: Submergence / Merülés a szerelembe

Wenders túlságosan ragaszkodik a regény struktúrájához, nem újít rajta, nem gondolja tovább – ami végül csapdának bizonyul. 

Néha mindannyian kerülünk olyan élethelyzetbe, amikor egy véletlen történetben rejlő, könnyedén feloldható metaforára ráismerve úgy érezzük, helyreállt az egyensúly, értjük a korábban megfejthetetlennek tűnő, egymástól zavarbaejtően távol álló részecskéit a világnak, amelyek közvetve saját apró világunkra is befolyással bírnak, s ekkor valamelyest megsejtjük helyünket az életben. Az eszméléssel járó felszabadító érzést rendszerint rögtön elrontja valami brutálisan hétköznapi csalódás, s az egész poézis elszáll a fenébe. Így járunk sajnos a J.M. Ledgard Alámerülés (Submergence) című regényéből adaptált Wim Wenders-film megtekintésekor is.

Alámerülünk. Wim Wenders és operatőre, Benoît Debie vannak annyira profik, hogy a vidéki francia táj buja zöldjét, az óceán alján uralkodó vaksötétet, a szomáliai sivatag piszkossárgáját, a Feröer szigetek sziklaorgiáját nézve, illetve Alicia Vikander és James McAvoy szeme mélyén megfeledkezzünk időről, fizikai fájdalomról, a sarki boltban a kenyér áráról, egyéb evilági bosszúságokról, és sodródva élvezzük a látványt, na meg a két emberi mintapéldány fájóan tökéletes szerelmét. A sokat próbált rendező kissé elnagyolt elbeszélőmodora itt arra viszont már nem alkalmas, hogy az idézetekkel, környezettudatosítással, terrorveszéllyel megszórt történetvezetés – pár valóban megérintő pillanatán kívül – a szándéknak megfelelően átérezhető legyen. A közel két órás játékidő két markánsan elkülönülő darabra szakad, az első jobb és a második rosszabb órára, túl azon, hogy az elbeszélés két idősík és három helyszín darabkáit házasítja.

James More (McAvoy) brit kém és Danielle Flander (Vikander) ausztrál tudós találkoznak, s rögtön szerelembe esnek egy óceánparti francia vendégfogadóban, és annak ellenére, hogy a kém nem árulhat el éppen mindent magáról, pár nap alatt sírig tartó kapcsolatra lépnek, illetve, hogy is mondjam, lelkük a vízben egyesül. A víz (ez a végtelen, megújuló, körforgó elem, ami életben tart minket, de épp oly lazán lehet a halálunk is) nem véletlen kapcsolódási pont, ugyanis a tudós munkahelye az óceán feneke, ott életformák után kutat, s a kém egyik fedőszemélyisége vízmérnök. Párbeszédeiket a tudományban és a természeti környezetben, a történelemben és az irodalomban, na meg az emberi testben jelen levő víz, s mindennek költői hasonlatai meghitté varázsolják, de aztán eljön a búcsú napja, és James Szomáliába repül iszlamista terroristák nyomában. Rögtön fogságba esik, egy mélysötét lyukban köt ki, néha verik, és mivel vízmérnökként érkezett, és azt játssza, hogy rettentő elkötelezett humanitárius, a globális aktuálpolitikáról, az afrikai vízhiányról, néha meg a keresztény-iszlám kibékíthetetlenségről bájcseveg a gyilkosokkal. A világ másik végén Danielle alámerülni készül egy apró sárga tengeralattjáróban, kételyek között, mivel James egy hónapja nem elérhető telefonon.

A játékidő feléig a három történetben van sodró erő, különösen a francia luxusszálló helyszínén, ahol az ismerkedő, szerelmüket rügyeztető fiatalok bájos gesztusokkal kedveskednek egymásnak, amelyhez minden, igaz első szerelmét megélt néző szurkolhat. Wenders futtatja mellette a kontrasztosan nyomorú szomáliai rabsorsot, a dzsihádi őrületet, és ígéretes cselekményt kerekít a két történetszál szembeállításából. Azonban idővel – mivel a terror cselekményszála helyben toporog, nem fejlődik, és hozzá képest a lány tudományos küldetése körüli felhajtás is mindinkább érdektelenségbe süllyed – a film átvált unalomba. Nem a „párbeszédek és képi fogalmazványok szintjén nyomokban még izgalmat tartalmazó” típusú unalomba, hanem a „tökéletesen nem érdekel, hogy találkoznak-e még valaha” fájdalmas csalódásába. Mindhiába Wenders hatalmas tudása, két életműre is elegendő tapasztalata, az elbeszélésben túlságosan ragaszkodik a regény struktúrájához, nem újít rajta, nem gondolja tovább – ami végül csapdának bizonyul.

Csapda ugyanakkor az a pillanat is, amikor a tengeralattjáró belsejében J.M. Ledgard semmitmondó szavait nyers narráció gyanánt felmondatja a főhősnővel, amivel nulla hatást ér el, ugyanis a halál értelmetlenségéről s a pokolról nem tudunk meg újat belőle. Különösen olyan előzmények után nem, hogy az odáig vezető út mentén hasonlóan elvont és szükségtelen idézetek sorakoztak. Értem, persze: ha az egyik világban (dzsihád) a halál egyfajta cél, legyen az a másik világban is (tudomány), érjen össze a kettő valami kitekert logikával. Erőltetettségében ez a részeg párhuzam többet ront az összképen, mint bármelyik másik pillanata a folyamatnak. A helyzetek, amelyek során (s a megoldás, ahogyan) egy újabb és újabb idézet meghallgatására kényszerít Wenders, miközben a cselekményt elhanyagolja, a Merülés a szerelembe-t elsüllyesztik a zavarosan filozofálgató filmek mocsarában.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó