Emily Dickinson nevéről az embereknek általában annyi szokott eszébe jutni, hogy ő az egyik legnagyobb amerikai költőnő, aki a szülőházában, hajadonként halt meg, közel kétezer publikálatlan verset hagyva maga után. Az Apple TV+ Dickinson című sorozata is ezekkel a tényekkel nyit, majd fenekestül felforgatja azt a képet, ami a címszereplőről alakult ki a fejünkben.

Az Apple is beszállt a nagy streamingháborúba, de a saját platformjuk novemberi nyitánya nem sikerült valami ütősre. Az előfizetőket láthatóan elsősorban a Jennifer Aniston és Reese Witherspoon nevével fémjelzett The Morning Show-val, a Jason Momoa főszereplésével készült ambiciózus See című sci-fivel és az űrverseny történetét átíró For All Mankinddal akarták bevonzani – azonban egyik szériát sem emelte magasba a kritika, és még a létezésük sem nagyon került bele a köztudatba. Az Apple TV+ eddigi legnagyobb sikerét végül a legkisebb és legfurább sorozatuk hozta meg, melyben a zárkózott és antiszociális irodalmi ikon, Emily Dickinson káromkodik, ópiumos házibulikat tart és elszereti a bátyja mennyasszonyát.

Az irodalom legnagyobb női alkotóinak életében gyakori közös pont, hogy a maguk idején meg kellett küzdeniük a társadalmi elnyomással. Az olyan őket (és főként a szenvedéseiket) bemutató életrajzi filmek, mint a Colette, a Mary Shelley, a Vita és Virginia vagy (a szintén Emily Dickinsonról szóló) A lélek társat választ jó szándékkal, de általában végtelenül unalmas történetmesélési módokat választva próbálnak tisztelegni a legnagyobb írónők előtt. Ezt a méltóságteljesen komolykodó filmes hagyományt rúgta fel Alena Smith (A viszony, Híradósok), aki az anakronisztikus elemek és az abszurd humor ellenére is hatékonyabban visz minket közel Emily Dickinson furcsa és szenvedélyes költészetéhez, mint a sokadik presztízsdráma.

A Dickinsonban tinédzserként ismerjük meg a híres költőnőt, aki vehemensen és egyre kreatívabb módszerekkel lázad a társadalom (és a szülei) által ráerőltetett nőszerep ellen – de a nehézségek ellenére az élete nem egy szürkés színvilágba burkolt tragédia. A sorozat vegyíti a coming-of-age drámák, a szexi tinisorozatok és a családi sitcomok elemeit, ez a kísérlet pedig meglepően jól működik – bár a szokatlan stílus valószínűleg legalább annyi nézőt idegenít el, mint amennyit lenyűgöz. Hailee Steinfeld (A félszemű, Űrdongó) Emilyje sokban hasonlít az Egy magányos tinédzserben játszott karakterére: furcsa, morbid, kissé antiszociális, és teljesen kiborítja, hogy a legjobb barátnője összejött a bátyjával. Steinfeld eddig is remekül hozta a szerethető különc figurákat, de a Dickinsonnal szintet lépett: magabiztosan lavírozik a stílussalátában, ugyanolyan jól áll neki a bohóckodás és a komolyság is. 

Bár Emily a sztár, a kiválóan megválogatott mellékszereplők nem csak azért léteznek, hogy az ő történetét szolgálják. Minden családtag szélsőséges karakter, mégis mélységet kapnak az évad során: a takarításmániás anya (Jane Krakowski), aki azonnal identitásválságba kerül, amint elvesznek tőle egy háziasszonyi teendőt; a férjet és népszerűséget hajhászó húg (Anna Baryshnikov), aki időközben rádöbben saját értékeire; az aranyifjú bátyj (Adrian Enscoe), akit szintén frusztrálnak az egyébként őt privilégizált helyzetben tartó társadalmi normák; a politikus apa (Toby Huss), aki egyszerre bíztatja és korlátozza a lázadó lányát, illetve a melankolikus sógornő/szerető (Ella Hunt), akit két Dickinson áraszt el a szerelmével.

A Dickinson tökéletes megtestesülése az internetes kultúra és az életrajzi könyvek találkozásának. Már maga a koncepció is olyan, mintha egy irodalomszakos egyetemista fanfictionjét, vagy a klasszikus festményekre mai dumákat helyező Classical Art Memes oldalt filmesítették volna meg. Erre még jobban ráerősítenek az olyan vendégszereplők, akik már önmagukban gegnek számítanak, például a Halált megformáló Wiz Khalifa, a Henry David Thoreau-t játszó John Mulaney vagy az Emily által hallucinált óriásméhet szinkronizáló Jason Mantzoukas. Mindez eredményezhetne egy kínos és erőltetett, magát a trendiségével eladni akaró szériát is, de Smith otthonosan mozog ebben a stílusban: színdarabírói évek után a Tween Hobo nevű twitteres viccoldalának köszönhetően fedezte fel őt a tévés szakma.

A jelennel húzott párhuzamok nemcsak a humort szolgálják, hanem lehetőséget adnak a néhol visszafogott, máskor nyílt politikai kommentárra. Az első évad a polgárháború kitörése előtti években játszódik, és hangsúlyos szerepet kap benne az az ország megosztottsága, illetve a bevándorlóellenes Semmittudók mozgalmának megerősödése is – nem nehéz meglátni ebben napjaink Amerikáját. Egészen kreatív módokon jelenik meg az úgynevezett whitewashing problémája és a meztelen „szelfik” kiszivárgása is, sőt még egy #metoo-szálat is belecsempésztek az évad cselekményébe. Mindez egyrészt túl is mutat Dickinson személyén, másrészt tökéletesen passzol is hozzá, hiszen a hagyományos nőszerepet visszautasító költőt feminista ikonná avanzsálta az utókor.

A modernizált Dickinson ráadásul nem hiteltelen Dickinson. Miközben a cselekmény nyilvánvalóan nem tényleges beszámolókból és naplóbejegyzésekből íródott, Smith komoly munkát fektetett abba, hogy szellemiségében hű maradjon hősnője költészetéhez. Sue és Emily szerelmi szála a két nő levelezésén és az irodalmi kutatók megfigyelésein alapul, emellett egészen apró dolgokban is hiteles a sorozat – Emily családi háza például szinte pontos mása az eredetinek, és az egyik részben előadott Othello a költőnő kedvenc Shakespeare darabja volt. Ettől még a cselekmény nagy részét fikcióként érdekes kezelni: az epizódok Emily egy-egy versére épülnek, melyek elképzelt eredettörténetét láthatjuk.

A sorozat a fokozott abszurditás ellenére sem felejt el érzelmi húrokat pendíteni. Emily Dickinson története végső soron mégiscsak tragikus, hiszen a lázadás ellenére is a fióknak kellett írnia verseit élete végéig. Emily vehemensen küzd az álmaiért, de a kisebb győzelmeit szinte kivétel nélkül súlyos pofonok követik. Azonban ezek a borús és szívszorító jelenetek sem merülnek ki az ablak melletti szomorú merengésben, helyette betekintést nyerünk Emily fejébe, aki hol cirkuszban, hol koporsóban képzeli el magát a válsághelyzetek közepette.

Ugyan nem a Dickinson az első próbálkozás a költőnőről kialakult kép felrázására, a tavalyi Wild Nights with Emily a pozitív kritikai fogadtatás ellenére alig jutott el a közönséghez, és szinte elérhetetlen akár streamingoldalon, akár fizikai hordozón. A tinisorozat jobban betalált, és mivel már forog is a második évada, a hamarosan még többet kapunk eme sajátos Dickinson-értelmezésből. A legnagyobb kérdés a jövőre vonatkozóan, hogy Smith – aki egyébként egy három évados tervvel állt az Apple elé – az egyre súlyosbodó történelmi és magánéleti események mellett hogyan tudja majd megtartani a vígjátékos stílust.