Talán a gazdaságira önkéntelenül rezonáló alkotói önkorlátozás tette, de az idei szemle minden második filmjének rendezője be- vagy elvonult szereplőivel valami szűk szobába, vitorlásra, presszóba, luxuslakásba vagy panzióba, netán épülő bunkerbe, hogy ott forrósítsa a kedélyeket, vetkőztesse a lelkeket és rángassa le az utolsó leplet is a gondosan őrzött takargatnivalókról. Ebbe a kamarafilm-szemlei trendbe illik a Czukor Show is, de itt a tét kettős.
A Halálkeringő, Szélcsend, Presszó 10 év, Köntörfalak, Látogatás, Team Building, A vágyakozás napjai és Bunkerember mellett Dömötör Tamás filmjében ugyanis nem csupán a végzetes fordulatba torkolló familiáris dráma, hanem ezen keresztül a családtagokból mint friss húsból táplálkozó médiagépezet is célkeresztbe kerül. A bonyolult mutatványt a másodfilmes, évekig tévében dolgozó Dömötör olyan jó arány- és kritikai érzékkel, pontos gesztusokkal vezényli le, hogy a cikitől a tragikusig vezető úton üresjáratok és fennakadások nélkül úgy csusszanunk végig, mint egy jól megépített, kanyargós strandcsúszdán. Teszi ezt azzal együtt is, hogy egy olyan médiaműfajban lokalizálja a drámát, amelyről könnyen lehet az az érzésünk, hogy nem sok újat mondhatni róla, hisz a kibeszélőshow épp annyi ideje borzolja már a nézői és médiaelemzői kedélyeket, hogy az egyik legalaposabban kivesézett műfajnak tekintethetjük úgy világviszonylatban, mint Magyaroszágon. Legyen azonban bármennyire is körberágott és túlbeszélt a téma, honi egészestést még senki nem áldozott médiakritikára, ha előkerült is játékfilmben az aktuális tévéműfaj, ott kulisszaként csupán ugyanazon iparág újabb termékét (re)prezentálta (Casting minden).
Az olajozottság valószínűleg sokat köszönhet a produkció előzetes bejáratásának: a Dömötör által már eredetileg is filmre írt és rendezett Czukor Show először − játékfilmes büdzsé hiányában − többszörösen díjnyertes színházi előadásként futott be az elmúlt években, vázát pedig Füst Milán azon Boldogtalanok című drámája képezi, melyet anno a Nyugatos szerző maga is egy korabeli bulvárlap újsághíre alapján göngyölített fel. Ezt az alapot Dömötör ironikus gesztussal épp azzal a tévés bulvárműfajjal variálja össze, amely a fizikai, pszichikai és anyagi nyomor „élvezeti cikké” konvertálásából tartja fenn magát. „Mi csak nagyítót tartunk arra, ami egyébként is létezik” − magyarázkodik a producer a tragédia után, és anélkül, hogy tudná, ráhibázott: a baj tényleg nagyobb lesz, ha megmutatják.
A színházi előadás klausztrofób légkörén túllépve a Czukor Show filmként úgy rekonstruálja a színfalak előtti és mögötti történéseket, hogy a talk-show képi világában és a színészi játékban is visszafogott imitációt alkalmaz: szabályosan bevilágított, hamis rendet sugalló, pasztellszínű, steril stúdióképek váltakoznak a külvilág, illetve a vezérlő sötét, acélszürkés, remegő, kézikamerás felvételeivel (operatőr: Tóth Widamon Máté). A Ma rendbehozom a családom című adásba jelentkező bizarr családi kvintettet megszemélyesítő színészek pedig ripacskodásmentes visszafogottsággal, mégis kellő drámai erővel hozzák az anyát gondozó lánytestvér (Péter Kata), a családot elhagyó, két másik nő vonzáskörében élő báty (Anger Zsolt), az élettárs (Vasvári Emese), a fiatal szerető (Csonka Szilvia), és a bumfordi udvarló (Szabados Mihály) figuráit. Kár, hogy ebben a felállásban, ahol a producer (l. Árpa Attila) és az adásrendező (l. Dömötör Tamás) alakja is áthallásos, éppen a műsorvezető − akinek csak a neve (Czukor) „rezonál” − karaktere, és tán ezért alakítása (Czukor Balázs) is a többieknél jóval erőtlenebb, már-már érdektelenül vérszegényre sikerült. A másik meglepetés pedig (az életben hasonló státuszban dolgozó) Simicz Sándor adásrendezője, aki a legfolyékonyabban hozza a hivatásos közönségtréner minden profizmusát és manírját.
A Czukor Show igazi értékei tehát a kritikai hangnem felvállalása mellett a tálalásban és a jól működő összhatásban vannak. Kényszerű − támogatások elmaradásán múló − időzítése talán nem a legszerencsésebb, mert legyen a probléma bármennyire is aktuális, tárgyalása mégis kicsit megkésett, játékfilmként igazán nagyot néhány évvel korábban durranhatott volna. És ugyan a médiával, főleg a kibeszélő show-kkal könnyű kritikusnak lenni, ennél százszor nehezebb a kritika okos megfilmesítése. Márpedig ez itt és most sikerült, ami csak tovább fokozza a várakozást Dömötör Tamás következő filmterve iránt.
