Drake Doremus mióta 2011-ben berobbant a függetlenfilmes szcénába Sundance-nyertes romantikus mozijával, azóta próbálkozik ennek a váratlan sikernek a megismétlésével, anélkül, hogy drasztikusan változtatna a bevált recepten. Most épp egy minimalista sci-fi csomagolásában próbálja eladni a Rómeó és Júlia-történetet, kevés sikerrel.
Volt valami naiv báj az Őrülten hiányzol (Like Crazy) szerelmi melodrámájában, ami a legkeményebb kritikusi szíveket is meglágyította és teljesen elfeledtette velünk, hogy mennyire butácska a két főhős. Talán azért, mert mi is voltunk egyszer ilyen buták, ilyen fiatalok és ilyen szerelmesek, és Drake Doremus indie-sikere nagyon érzékien ragadta meg az ifjonti románc stációit, a maga bárgyúságaival együtt. Akkor még az USA vízumpolitikája állt a szerelmesek útjában, két évvel később a Kísértésben (Breathe In) már feleségek és gyerekek, miközben az angol cserediáklány és a házas zenetanár között hasonlóan gyermeteg románc bontakozott ki. Filmjei megkapó realizmusát ezúttal science fiction-közegre cserélte a rendező, de a történetséma harmadjára is ugyanaz maradt: szerelmesek, akiknek legyőzhetetlen erőkkel kell szembenézniük.
Valamikor a jövőben, Madách falanszterében vagyunk, a tökéletes utópiában, ami annyira utópisztikus, hogy már nem is emberi: egyenlőség az egyéniség rovására, érzelmeknek helyet nem adó racionalitás. Akiben mégis gyökeret vetne valamiféle humán emóció ebben a futurisztikus társadalomban, azt betegnek nyilvánítják és kezelik. Ismert sci-fi toposz, nagy elődökkel. Persze ahogy az lenni szokott, az Azonosak hősei is megkapják a kórt: Silas (Nicholaus Hoult) és Nia (Kristen Stewart) szerelmesek lesznek. A tiltott románc innentől pedig a szerelmi melodrámák etalonja, a Rómeó és Júlia narratív lépcsőit követi – titkos találkák, főhősöket segítő mellékszereplők, menekülési terv, lebukás, tetszhalál, félreértés, öngyilkosság (jelen esetben: érzelmi kasztráció). Erős alapokra felhúzott, archetipikus történetet látunk tehát.
És hogy véletlen se felejtsük el, hogy ezt a filmet láttuk már, a miskolci Cinefest dörzsölt szervezői elhozták a versenyprogramba beválogatott alkotás mellé információs vetítésként a nagy elődöt is, George Lucas kult-sci-fijét (az igazit, nem az űrbohóckodást ’77-ből), a THX 1138-at. De nem kell egymás mellé vágni a képsorokat, hogy feltűnjön a számos történet- és vizualitásbeli hasonlóság, ahogy a rövid hajú, nemi jellegzetességeitől megfosztott Júlia csóktusáját bámuljuk Rómeóval intimközeli plánokban. Ám nem lenne fair azzal vádolni Doremust, hogy kicsit többet emelt volna át a mestertől a hommage egészséges kereteinél, ugyanis az Azonosak messze nem azonos Lucas művével: sokkal inkább annak kibelezett verziója. Drake Doremus író-rendező ugyanis tett róla, hogy minden terhelő filozófiai mélységétől megszabadítsa a kultmozit, és hogy a lehető legjobban lecsupaszítsa a látványos sci-fi miliőt.
Sajnos az iPhone-ok világában egyre jobban látjuk, hogy erre felé tart a jövő: eltűnnek a gombok, kapcsolók, tekerők, lámpák, amelyek az ’50-es évektől kezdődően benépesítették a tudományos fantasztikum mozgóképi imaginációit, kiüresedettségig letisztult mise-en-scène-t eredményezve. Doremus legalább ebben ügyes, az ő disztópiája ezerszer nyomasztóbban hat a Lucas-énál, főleg mert olyan képi világot teremt, ami valósággal bántja a szemet. Míg a nagy előd azonban intellektuálisan felzaklató élmény volt, az Azonosak legfeljebb a gyomrunkat kavarja fel, ahogy a díszítetlen, egyszínű masszában lassan hömpölygő szirupos szerelmi sztorit fogyasztjuk – merthogy ahhoz képest, hogy egy érzelemmentes társadalmat ábrázol a film, igencsak érzelgősre van hangolva.
Arról nincs kétség, hogy néhányan a csirkecomb helyett – ahol saját magadnak kell leszopogatni a húst a csontról – a filét preferálják, Doremusnál pedig nem kell megdolgozni az életért, minden elénk van téve, inak, porcok, bőr nélkül. A baj csak az, hogy minden fűszerezés az utóbbin volt, ami viszont a kukában végezte. A film így egy íztelen maszlag marad csak, amely mindössze alibiként használja a sci-fi közeget, hogy eljusson a szerelem valamiféle esszenciájáig, de univerzális szerelmi történet létrehozása helyett a narratív és képi szinten is jelenlévő halott terek csak egy dolgot érnek el: ellehetetlenítik az Azonosakkal való nézői azonosulást, meggátolva, hogy eggyé váljunk a filmmel. Drake Doremus megújulási kísérlete így valahogy a két szék közé esik – se megismételni nem tudja az Őrülten hiányzol sikerreceptjét, se elszakadni tőle.
