Hosoda Mamorura kézjegyszerűen jellemző az, hogy egyensúlyt teremt a klasszikus japán animációs alkotásokra jellemző szélsőségek között, ezáltal pedig nem csak a hardcore rajongók számára, hanem szélesebb körben is fogyasztható művek kerülnek ki a kezei alól. Ami igazán különlegessé teszi a filmet az, ahogyan a különböző korosztályoknak szóló mondanivalóit tálalja egymást mellett, tökéletes harmóniában, formai választóvonal nélkül, így gyerekhez és szülőhöz egyaránt könnyen és egyértelműen eljut a számára fontos üzenet.

A friss Golden Globe-jelölések kapcsán elgondolkodtam azon, mi a közös a sikeres családi animációs filmek között. A jó családi animációs filmek hatásmechanizmusában általában az a legfontosabb, hogy sikerül-e az aranyossági-, illetve a humor-faktort olyan szintre belőni, ahol minden korosztályt egyszerre tud szórakoztatni, a gyerekek nem találják unalmasnak, és a szülők sem fárasztónak. Ehhez a jól bevált recept az, hogy intelligens poénokkal és szerethető, emlékezetes karakterekkel operálnak, valamint megbújik egy csak közepesen elhasznált tanulság a történetszál mögött. A tökéletes animációs családi filmek pedig olyanok, mint a Mirai – Lány a jövőből, amely nagy örömömre szintén szerepel a legjobb animációs film kategóriában Golden Globe-ra jelöltek között. Hosoda Mamoru legújabb alkotásában szintén megtaláljuk az aranyos, szerethető karaktereket, még a kötelező kisállat is jelen van, és a közösen felnevetős pillanatokból is akad éppen elég – de ami igazán különlegessé teszi a filmet az, ahogyan a különböző korosztályoknak szóló mondanivalóit tálalja egymást mellett, tökéletes harmóniában, formai választóvonal nélkül, így gyerekhez és szülőhöz egyaránt könnyen és egyértelműen eljut a számára fontos üzenet.

A film egy szerethető felnövéstörténetet mesél el, Kunról, a négyéves kisfiúról, akit nagyon megvisel az, hogy kishúga született (Mirai), és így ő automatikusan kikerül a szülei figyelmének középpontjából. A kisfiú ezt első körben úgy éli meg, hogy agresszívvá, hisztissé és kezelhetetlenné válik, majd amikor így is csak büntetést, nem pedig figyelmet harcol ki magának, akkor félrevonul a családjától saját kis képzelt világába. Itt találkozik olyan karakterekkel, akik a rendező rajongóit előző filmjeire emlékeztethetik, például a jövőből érkezett idősebb Mirai-jal, aki Az idő fölött járó lányt juttatja eszünkbe, vagy az emberi testet öltött kutyájával, aki a Farkasgyermeket, vagy A fiú és a szörnyeteget idézi meg. Ezek a karakterek aktívan részt vesznek Kun fejlődésében, rádöbbentik helytelen viselkedésére, és ez az a rész, amely a leginkább tanítómese jellegű lehet a gyereknézők számára. A kutya például elmondja Kunnak, hogy nem szabadna féltékeny lennie a kishúgára – és még több ehhez hasonló jótanács hangzik el meggyőzően, de nem szájbarágósan tálalva, amelyeket megfogadva Kun és a körülötte élő szereplők élete is könnyebb lesz. A szülők karaktere pedig ennek megfelelően a felnőtt nézőket ragadja meg inkább: egy olyan nem tradicionális – és végképp nem tradicionálisan ázsiai – család ez, ahol az apa foglalkozik időszakosan a gyerekekkel, amíg az anya dolgozik.

Hosoda Mamorura kézjegyszerűen jellemző az, hogy egyensúlyt teremt a klasszikus japán animációs alkotásokra jellemző szélsőségek között, ezáltal pedig nem csak a hardcore rajongók számára, hanem szélesebb körben is fogyasztható művek kerülnek ki a kezei alól. A filmnek konkrét, egyértelmű mondanivalója van, de nem együgyű; vannak vizualitásban erős jelenetek, de nem az a mindent elnyomó ütőkártya; meseszerű, de nem távolodik el nagyon a realitás talajától. Minden eddigi alkotásában érződik a nyílt kommunikáció fontossága: nem csak az van, hogy a szereplők nagyon hangosan kimondanak mindent, amit éreznek vagy gondolnak (mint az anime-sorozatokban többnyire), hanem ezekre reflektálnak is, értelmezik és értékelik egymás kimondott érzéseit. Intelligens és életszerű párbeszédekkel találkozunk végig, ami szintén nem illik bele a tipikus animék eszköztárába. A szereplők nem szónokolnak hosszan egymás mellett monológszerűen elbeszélve, de nem is a Miyazaki-féle „a csend beszél” típusú metaforikus történetmeséléssel találkozunk, ahol nekünk kell összemazsolázni a szimbólumok különböző jelentésrétegei mögötti tanulságot. Hosoda Mamorunak nem kell félnie attól, hogy a szereplői szájába ad a kulcsfontosságú mondatokat, hiszen nem halmozza ezeket. A kisebb fajsúlyú, egyszerű párbeszédekkel jól előkészíti a nagy mondatokat, amelyek így hitelesnek hatnak a karakterektől.

Miközben az időben utazva különböző családtagokhoz kapcsolódó emlékeket látogatnak meg, Mirai valami olyasmit mond Kunnak, hogy ilyen jelentéktelen, véletlenszerűen bekövetkező események összessége tesz minket azzá, akik vagyunk. Ugyanilyen véletlenszerűen dől el az is, hogy kik lesznek a családunk tagjai, akiket szintén folyamatosan formálnak különböző véletlenszerű események. Nem kell megijedni, ez az egész nem egy nihilista szemléletnek ágyaz meg, hanem épp ellenkezőleg, azt hangsúlyozza a film egésze, hogy mi az, amit saját kontroll alatt tarthatunk az esetek többségében: hogy megpróbálunk-e minden egyes helyzetben a legjobban bánni egymással. Az „esetek többségében” pedig azt jelenti, hogy arra is megtanít a film, miként legyünk elnézőek a másik emberrel, és talán ez az egyik legfontosabb tanulsága.

Tavaly ilyenkor Az igazi csoda kapcsán írtam le, hogy ott is kimondják: rendben van az, ha valaki nem tökéletes szülő, nem tudja mindenre a választ, és nem tud minden helyzetre úgy reagálni, ahogyan a legjobb lenne mindenkinek. Ugyanezt megfogalmazzák a Miraiban is: szülőként a legtöbb, amit tehetünk gyakran nem a fájdalom megelőzése, hanem a fájdalom utólagos minimalizálása. A nem tökéletes, de jó szülő a legjobbat akarja gyerekének, és ebben fontos része van annak, hogy képes átértékelni a saját viselkedését, változtatni rajta. Így egy olyan gyereket nevel fel, aki szintén képes az összes vele történő véletlenszerű eseményt átszűrni egy értelmező, feldolgozó szitán, képes lesz belátni a saját hibáit és utólagosan enyhíteni az ezek által okozott fájdalmat. A film így tulajdonképpen nem csak Kun felnövéstörténete, hanem az egész családé, amely több véletlenszerűen egymás mellé rendelt emberek csoportjánál: egy olyan közösség, ahol mindenki képes egymás cselekedeteire rezonálva fejlődni.

A Mirai egy megható, kedves film a családban megnyilvánuló szeretetről, arról, milyen apró lépésekkel járulhat hozzá az egyén a jól működő egész kiépítéséhez. Finoman, nem erőszakosan, de mégis határozottan emlékezetesen ott lebeg a filmben az a mondat is, hogy ha a nagyszülők nem találtak volna egymásra, akkor ma nem léteznének az unokák. Mennyivel szebb így kifejezni azt, hogy a családalapítás fontos, és a nehézségei ellenére is gyönyörű, mint azt mondani, hogy hozz világra még egy magyart, mert különben hazaáruló vagy.