A thriller a kereskedelmi csatornák kedvelt műfajává silá­nyult, hiszen ismert színészek, némi izgalom, kiszá­mít­ha­tóság jellemzi, jutott eszembe egy hétfő este a multiplex­ben, ahova húsz perces késéssel érkezett a popcorn-tömeg. Rágcsáltunk mindent: a kukoricát, a karfát és a filmet, majd lenyeltük.

Philip Kaufman rendező több-kevesebb sikerrel próbálta ki magát különböző műfajokban (A testrablók támadása, Henry és June), legismertebb talán a Milan Kundera regé­nyéből készült filmje, A lét elviselhetetlen könnyűsége, ezért talán lehetett valamilyen minimális elvárásunk vele szemben. Valószínűleg nem is vele volt probléma, hiszen szép, film noiros atmoszférát teremtett, hanem a forgatókönyvíróval, akinek azt mondhatták, írjon egy furfangos, csavaros történetet sok meglepetéssel, miközben a jó legyen rossz, és fordítva. A munkafolyamat e fázisára nagyon kíváncsi lennék, ahogy ülnek és gondolkodnak a fordulatokon a jól bevált szabályokra hivatkozva (ennyi percre ennyi fordulat essen). Jessica Shepardet, „az első női nyomozót” (Ashley Judd) előléptetik, így adva van egy már-már archetipikus alak, a férfiak világában egyedüli nőként harcoló igazság­osztó (ld. A bárányok hallgatnak, Tökéletes másolat), akit ráadásul erősen támogat a gyerekkorától kezdve őt nevelő rendőrkapitány (Samuel L. Jackson). A rendőrőrsön a szebb napokat látott Andy Garcia lesz társa jóban, rosszban. Miután a társas kapcsolatokat és a miliőt kellően felvázolták, megtalálják az első hullát, akiről kiderül, hogy lefeküdt Jessicával. Majd a következő hulláról is, és így tovább.

Szegény Jessica nyomozni kezd maga után, mivel lassan egyértelművé válik számára, hogy ő a tettes. Ezen a ponton még kibontakozhatna egy érdekes film a rendőrnő tudatának megbomlásáról, de helyette az alkotók érzékletesen vázolják a lány érzelmeinek a hátterét: korán elveszti szüleit, a haláluk pontos okát senki nem tudja, de a traumával él együtt, ezután kerül a család jó barátjához, a kapitányhoz. Magányosnak érzi magát, ezért az alkoholhoz és a férfiakhoz fordul. Szex, piálás, filmszakadás, és újabb hulla. Mikor már egyértelművé válik a rendőrök és a néző számára is, hogy csak ő lehet a tettes, befektetik a pszichiátriára, ahonnan a kapitány közbeavatkozásával jut ki, aki titokban kezébe vette a nyomozást. Az öreg rendőr szerint egy­ér­telműen a társa a tettes, ő adott neki kábítószert, hogy aljas tetteit véghez vihesse. Az érvelése elég gyenge lábakon áll, az arisztotelészi szillogizmusokról szóló kötet bevezető feje­zetét újra kellene olvasnia a forgatókönyvírónak, ezt érezve a sze­gény szerző egy újabb csavarral oldja fel a logikában magasan képzett multiplex-nézőkben keletkezett kérdéseket.

Igazi morális thriller amerikai módra, írnám át a műfaji megjelölést a műsorfüzetben. Ugyanis kiderül egy rosszul sike­rült dialógus során, hogy a kedves nevelőapa azért ölte meg a Jessica körül megjelenő férfiakat, mert nem bírta el­viselni, hogy ilyen romlott legyen a szeretett neveltlány. Egy „igazán jó film” nem hisz a nyitott mű elméletében, ezért min­dent igyekszik lezárni, így kiderül, annak idején a kedves papát és mamát is az amerikai rendőrség kiváló kapitánya ölte meg, egyfelől szerelemből, másfelől, mert a szerelmet nem bírta elviselni. Mindenre választ kapunk tehát nagyjából öt perc alatt, a néző megnyugodhat.

Miért nem a rendőrnő a tettes? Valószínűleg nem bírták vol­na elviselni a nézők, bár sokkal érdekesebb, hogy egy alkoholista rendőrnő különböző macsó férfiakat szed fel füstös kocsmákban, elcsábítja, megerőszakolja, agyonveri és meg­öli őket. Módszeresen pusztítja el a nőket tárgyként kezelő (sztereotipikusan ábrázolt) férfiakat. Ez egy jó téma lehetne egy, a férfiuralom mítoszát leromboló filmnek, amely szakít a nők alávetett szerepével. Ezt az olvasatot sajnos csak felvillantják, így marad egy hagyományos thriller, gyilkosságok­kal, fordulatokkal. Egy műfaj mindig magabiztos, továbbgon­dol­ható keretet nyújt, amivel érdemes játszani, de ők tudják: a nézőnek minden jó, megrágcsálja ezt is. Csak egy idő után kiköpi, ha nem ízlik.