/ /

Giallo cikkek

Dario Argento-portré 2.

2010. november 22. · írta

1977-re Dario Argento a giallo mellett a horror zsánerében is letett egy megkerülhetetlen alapművet, és négy évtizedes munkássága alapján elmondható, hogy a Mélyvörös és a Sóhajok volt a csúcs, ami után filmjeinek színvonala csökkenni kezdett. A nyolcvanas években még kikerült néhány mestermű a keze alól, az utóbbi két évtizedben viszont kevés vállalható filmet készített.

// tanulmány  // portré

Dario Argento-portré 1.

2010. november 19. · írta

Az idén 70 éves Dario Argentót gyakran nevezik az „olasz Hitchcocknak”, pedig filmjeik között legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság. A suspense mesterének legendás precizitással optimalizált közönségfilmjeivel szemben Argento önnön pszichéjének legmélyére indul kínzó és kalandos felfedezőútra, rémálomszerű egotripjei így inkább gyermekkori kedvencéhez, E. A. Poe-hoz teszik hasonlatossá.

// tanulmány  // portré

Visszatekintés a giallók zenedramaturgiájára – a Giallo kapcsán

2010. június 29. · írta

Dario Argento a Giallóval majdnem vegytiszta műfajfilmet igyekezett kikísérletezni a laboratóriumában. Míg a gyilkos fehérítővel mossa tisztára áldozatait, addig az olasz rendező a film minden aspektusára olyan erőltetetten próbálja ráhúzni a műfaj legfőbb ismérveit, hogy a Giallo már inkább filmesztétáknak mint átlagnézőknek készült.

// tanulmány  // film és zene, filmtörténet

Dario Argento: Giallo

2010. június 15. · írta

Egyszer volt, hol nem volt egy olasz csöppség, a kis Dario, aki addig hallgatta nagynénje rémtörténeteit, míg felnőve ijesztően tehetséges filmrendező lett belőle, és saját forgatókönyvei alapján olyan filmeket készített, mint a Sóhajok, a Mélyvörös, a Kristálytollú madár, vagy A Stendhal szindróma. Aztán Dario megvénült, és másra bízta a történetek megírását. Legközelebb talán a rendezést is másra kellene bízza. Aki nem hiszi, járjon utána!

// kritika  // thriller, horror

Dario Argento: La terza madre / The Third Mother / A harmadik anya

2008. április 30. · írta

Dario Argento nem esett abba a csapdába, amibe idősebb rendezők szoktak, tudniillik hogy világot akarnak váltani. Nem vág bele tehát nagy ívű drámákba és pszichologizáló eposzokba, hanem továbbra is azt teszi, amihez a legjobban ért: szép nőket gyilkoltat meg a vásznon brutális kegyetlenséggel. Kár, hogy ezúttal mégsem a legjobb tudása szerint.

// kritika  // horror