Favreau csalódást keltő, összecsapott és zavaros második Vasember-filmje után Shane Black vette át a szériát, és lehelt bele új életet saját stílusában megforgatva. A Marvel pedig megtette az első lépést a szerzői szuperhősfilmek irányába.

A Vasember harmadik része a Bosszúállók után veszi fel a fonalat. A fél New Yorkot a romba döntő földönkívüli támadás traumatikus élmény volt Tony Starknak (Robert Downey Jr.), az eset óta álmatlanság és pánikrohamok egész sora kínozza. Mióta megtudta, hogy a Földön kívülről is érkezhetnek támadások, attól retteg, hogy egy újabb ostromtól nem tudná megvédeni szeretteit, ezért a munkába temetkezik. Álmatlan éjszakáin folyton újabb és újabb innovációkat és Vasember-páncélokat gyárt. Eközben megjelenik egy új terrorista szuperbűnöző is, Mandarin (Sir Ben Kingsley), aki rettegésben tartja Amerikát, ám Tony-t ez is hidegen hagyja, a hősködést lepasszolta Rhodey-nak (Don Cheadle), avagy Harcigépnek. Zárkózottságát emberi kapcsolatai is megsínylik, Pottsnak (Gwyneth Paltrow) új udvarlója akad a múltból egy Killian Aldrich (Guy Pearce) nevű tudós személyében. Aztán amikor barátja és régi testőre, Happy (Jon Favreau) súlyosan megsérül egy robbantásban, újra magára ölti a páncélt, és hadat üzen Mandarinnak, ezzel hatalmas lavinát indítva el.

A sikeres franchise-ok harmadik epizódjai általában érdektelenségbe fulladó, ötlettelen, rosszul megírt filmek, amikbe csak az akciójelenetek grandiózusságában próbálják felülmúlni a korábbi epizódokat. Csakhogy a Marvel Studios másként működik, tudatos koncepció mentén dolgoznak, víziójuk van, és bár az első etap – vagyis a Phase One – nem mindegyik alkotása sikerült kielégítőre, az a fajta filmes univerzumépítés, amit csinálnak, páratlan a filmiparban. Ráadásul a Phase Two-val szeretnék valamennyire kirángatni a langyos állóvízből a mainstream képregényfilmeket. Ezt már a rendezők és írók személyének kiválasztása is igazolta, megbízható iparosok helyett ugyanis az erős szerzői kézjeggyel és jól felismerhető stílussal rendelkező alkotóknak is lehetőséget adtak, hogy nagy költségvetésű szuperhősmozikat készíthessenek. A Vasember 3-nál Shane Blacknek szavaztak bizalmat, aki a 80-as és 90-es évek legjobb tökös-dumálós akciófilmjeit írta (Halálos fegyver, Az utolsó cserkész), egykoron pedig a legjobban fizetett írónak számított. Viszont zseniális (és fájdalmasan kevesek által ismert) rendezői bemutatkozása, a Durr, durr, és csók (Kiss, Kiss, Bang, Bang) óta nem dolgozott filmen.

Szerencsére Robert Downey Jr. emlékezett Blackre, hisz a Durr, durr, és csóknak köszönhetően indult be újra a drogoknak és a börtönnek hála romokban heverő karrierje, és annak hála kaphatta meg Tony Stark szerepét. Így most viszonozta a baráti jobbot Blacknek, kettőjük párosa pedig ugyanolyan dinamikus, mint előző közös munkájuknál. Black pedig megtette az első lépést a szerzői szuperhősmozik felé, ugyanis a filmen tagadhatatlanul rajtahagyta kéznyomát. Kapunk keretes narrációt, egy kis „buddy cop movie” elemet itt, némi noirt ott, meg néhol visszaköszönnek korábbi mesterművei is, mint például Az utolsó cserkész legendás orrtörős jelenete. Pörgős párbeszédek, stílusos humor, Tony Stark most a leglazább és legmenőbb, Robert Downey Jr. pedig most lubickol a leginkább a szerepben. Friss vért pumpált mind a franchise-ba, mind a Marvel-univerzumba. A hardcore képregényrajongók azonban minden bizonnyal gyűlölni fogják érte, mivel viccet csinált a képregények egyik legjellegzetesebb „visszatérő eleméből”, de cserébe megkapjuk az eddigi legemlékezetesebb Marvel-főgonoszt.

Ráadásul a Bosszúállók grandiózusságával és látványosságával teljesen szembemegy, meg sem próbálva felüllicitálni azt. A sztori visszafogott, kevés, de jól elhelyezett akciószcéna van, sőt, a történet legnagyobb részében a főhős nem is viseli címbeli páncélját. A Bosszúállókban Amerika Kapitány nekiszegezte a kérdést Tonynak: ki ő a páncélja nélkül? Ez a film megválaszolja: ugyanaz a hős, csak sokkal sebezhetőbb. Továbbá bizonyítja, hogy nem kellenek 20 percenként robbanások és lövöldözések ahhoz, hogy egy akciófilm pörgős és lendületes legyen, ugyanezt el lehet érni egy sodró lendületű sztorival is. Nagyjából három nagy akciószekvencia van, azok viszont lendületesek és dinamikusak, jó érzékkel megrendezve. Ezeket pedig a sztori is indokolja, nem pusztán attrakciós célt szolgálnak.

Amiben pedig túlszárnyalja a Bosszúállókat, az a mellékkarakterek kezelése. Gyönyörűen szövi egybe ezeket az elemeket, majd varrja őket el, és a dráma-humor arány is jobban eltalált. Whedon mozija nagyon vicces volt ugyan, de a drámai csúcspontokat az oldott hangvétel tompította kissé, míg Black fanyar stílusa jól elegyíti a kettőt. Stark „szimpla” pánikrohamaiból és álmatlanságából sokkal többet kihoztak, mint a második epizódban az alkoholizmusból, pedig utóbbi a karakter egyik legnagyobb nemezise volt a képregényekben. Itt Vasember legnagyobb ellensége saját korlátai, azokat kell legyőznie, hogy megmenthesse a világot. Ennek ellenére az előzetesek félrevezetők voltak, s bár a címszereplő minden eddiginél nagyobb szarba kerül, korántsem egy komor, sötét tónusú film lett a végeredmény, hanem egy könnyed, borzasztóan vicces és olykor ironikus hangvételű oldszkúl akciókomédia.

A Vasember 3 nem csak a legjobb Vasember-film, de a legjobb Marvel-film is az eddigiek közül, és kalapomat emelem a stúdió előtt, hogy ezt így be merték vállalni. Aki a Phase One filmjeit mind szerette, annak lehet csalódás lesz, aki viszont már unta a szalagon érkező ugyanolyan filmeket, annak mindenképpen felüdülést jelenthet, ugyanis van saját hangja, és mer egyedi lenni. Hollywood pedig mélységesen szégyellheti magát, hogy ilyen sokáig mellőzte Shane Blacket, remélhetőleg a film sikerének hála újra felkapott lesz a neve, ugyanis minden eddiginél jobban szükségünk van történetközpontú, jól megírt akciófilmekre ma, az ostoba, színes-szagos-zajos Transformersek korában.