A januári moziműsort böngészve a mostanában befutó rengeteg Oscar-várományosnak köszönhetően talán hajlamosak leszünk átugorni a Kutyák és titkok címe felett, pedig a chilei alkotásra érdemes odafigyelni: nem a Goldon Globe-jelölt Egy fantasztikus nő (Una mujer fantástica) az egyetlen érdekes film, amelyet a dél-amerikai ország kitermelt idén.

Mielőtt belevágnánk, egy kis földrajz és történelemlecke. Nem traktálnám az olvasót ilyesmivel, ha a film értelmezése egyébként nem kívánná meg, hogy legalább felületesen tisztában legyünk Chile politikai múltjával és jelenével. Ez a 17 milliós lakosú ország ugyanis – gilisztára emlékeztető alakja mellett (gyakorlatilag olyan keskeny, hogy tulajdonképpen egy 4270 km hosszú dimbes-dombos tengerpartról beszélhetünk) – arról híres, hogy a legstabilabb/fejlettebb/virágzóbb állam jelenleg Dél-Amerikában, legyen szó gazdasági mutatókról, a demokrácia állapotáról, vagy az emberek jóléti indexéről. De ez nem volt mindig így. Itt is, mint sok helyütt máshol, rögös, emberáldozatokkal teli út vezetett az alapvető emberi jogok kiküzdéséhez és az autoriter hatalmak elpaterolásához. Ám hiába harcolta ki a 20. század elejére megerősödött közép- és munkásosztály viszonylag korán a parlamentáris demokráciát, mint tudjuk, az egy rendkívül törékeny dolog, és nagyon könnyű elveszíteni.

Chile esetében egy gazdasági válság és az ebből fakadó általános elégedetlenség tüzére olajat öntő USA kellett ahhoz, hogy a meggyengült kormányt simán elsöpörje egy katonai puccs, és 1973-ban megkezdődjön a Pinochet-éra, mely első éveiben különös kegyetlenségei nyomán rótta fel magát a történelem szégyenfalára. Halálosztagok járták az országot, ezreket kivégezve, eltüntetve, megkínozva, hogy megfélemlítsék, elhallgattassák a kritikus hangokat. Ez csak rövid időre sikerült: a ’80-as években, a Szovjetunióval egy időben rokkant meg a rendszer, hogy az évtized végén (hozzánk hasonlóan) békés keretek között térjen vissza az ország a demokrácia ösvényére. Egy diktatúra persze nagyjából négyféleképpen érhet véget: véres bosszúval (a diktátorok azonnali kivégzésével), felelősségre vonással (lásd az előbbit, csak nem rögtönzött ítélőszékekkel), a hatalom átmentésével (amikor csak az elnevezés változik, a döntéshozók személye nem), vagy valami mentességi alkuval (nincs felelősségre vonás, cserébe önként átadják a hatalmat).

Chilében valahol ezeknek a kombinációja teljesült. Pinochet sohasem lett érdemben felelősségre vonva, 1998-ig maradt a hadsereg élén, majd egy kamu szenátori pozíciót is kreált neki az állam („volt elnök”), élete végét pedig házi őrizetben töltötte, miközben körülbelül 300 bűncselekmény elkövetésével vádolták. Nem mindenki úszta meg ilyen könnyen azonban: napjainkig is tart a múlt bűneinek feltárása, a halálosztagok tagjainak, illetve egyéb kollaboránsoknak bíróság elé állítása. Különösen utóbbiból pedig rengeteg van, mivel a megfélemlített, sarokba szorított ember könnyen elveszti emberségét – felénk is akad bőven példa erre, elég csak Fábri Zoltán idevágó mesterműveit megnézni (Utószezon, Az ötödik pecsét). De míg a konkrét népirtáshoz való csendes vagy kevésbé csendes asszisztálás a szemtanúk utolsó generációinak szép lassú eltűnésével számunkra nemzeti traumából egyre inkább múltbéli dokumentummá fakul, addig Chile kollektív tudatában ez még egy nagyon is elő és gennyes seb – és erről szól a Kutyák és titkok is.

A történet főhőse Mariana, egy negyvenes éveiben járó feleség, aki épp egy lombikbébi-programban vesz részt, ezért hormonkezelés alatt áll, a mesterséges megtermékenyítést elősegítendő. Noha a gyereken kívül mindenük megvan, a nő házassága ettől függetlenül nem túl boldog – jobban szereti a kutyáját, mint a férjét, utóbbi ugyanis leginkább úgy bánik vele, mint egy kutyával. Cserébe az unatkozó feleség titokban dohányzik (noha nem lenne szabad a kezelés alatt), és hogy elüsse az időt, lovagolni jár, idős oktatóját pedig hamar megkedveli. De – noha erotika bőven akad benne – nem valami fülledt szerelmi dráma bontakozik ki a cselekményből, ugyanis még mielőtt valami románc szövődne mester és tanítvány között, kiderül, hogy a férfi ellen eljárás folyik: egy halálosztag egykori vezetőjeként 73 és 76 között eltűnt baloldali aktivisták meggyilkolásával vádolják. A nő, aki évekkel az események után született, empátiát érez oktatója iránt, ugyanis nem olyan embernek ismeri, aki képes lett volna ilyen cselekedetekre, ám hamarosan fény derül arra, hogy nem ő az egyetlen, aki titkol valamit. Mariana saját apja is kivette részét az előző rendszer szolgálásában hűséges pénzemberként…

A Kutyák és titkok azonos tanulsággal zárul, mint a hasonszőrű Music Box: a kamrában rejtegetett csontvázak idővel mindig előkerülnek, és az apáink (valamint „apánk lehetne”-korú szeretőink) bűnei végezetül rajtunk csapódnak le. És bár Costa-Gavras filmje is egyszerre érzékletesen és előítéletektől mentesen járja körül a témát, Marcela Said még jobban teljesít ezen a téren. A rendezőnő, aki egy évvel a puccs előtt, 1972-ben született, sallangmentesen, melodrámai túlzások nélkül nyúl az érzékeny alapanyaghoz: megérteni és nem ítélkezni akar, gyógyítani és nem feltépni a sebeket. Saidnak ráadásul nem ez az első munkája, amelyben a civil lakosság szerepét vizsgálja a Pinochet-rezsim embertelenségeinek fényében. 99-es dokumentumfilmje, az I Love Pinochet a néhai diktátor rendíthetetlen támogatóit állítja a középpontba, míg a 2011-es El mocito egy olyan bűntudata által gyötört férfi pszichológiai portréja, aki fiatalként a titkosrendőrségnek dolgozva kávét szolgált fel a katonáknak két kínzás között, valamint a fogvatartottakat mosdatta és etette. Ez a non-fikciós háttér abszolút érződik új filmjén is, amelyet harsány műfaji fogások helyett lágy dokumentarizmus jellemez.

Mint ahogy talán a pár bekezdéssel fentebbi felsorolásomból is nyilvánvalóvá vált: nem lehet egy diktatúrát ideálisan lezárni. Ami egyszer megtörtént, azt nem lehet semmissé tenni. A múlttal élni kell, és szembenézni vele. A megtorlás sosem építő jellegű: a bosszúvágy (a szemet szemért elv) pont azzá változtat, mint amit büntetni szeretnénk vele. Persze vannak olyan emberiség ellen elkövetett bűnök, amiket szinte lehetetlen megbocsájtani, és nehéz elviselni, hogy egy véreskezű diktátor életének utolsó éveit nyugodtan alva, gazdagságban élheti le. Said filmje erre a hiába jogos, mégsem konstruktív elemi dühre is kitér, de inkább az érdekli: hol ér véget a felelősség? A legfelsőbb vezért könnyű szívvel elítéljük, belső körét, a parancsokat kiosztó katonai vezetőket is. De mi van, ha egyre lejjebb megyünk? Mi van az egyszerű bakával, aki kezdettől arra van nevelve, hogy ne kérdőjelezzen meg egy felülről kapott utasítást? Mi van az emberrel, aki csak a hullákat takarítja el, a kávét főzi, esetleg mond egy nevet, mert fél – vagy annyit se, mindössze szemet huny? Nem-e vagyunk mind felelősek? Lehet valakiben emberség ilyen szörnyűségek elkövetése, elkövetésének hagyása ellenére is?

Az efféle kérdésfeltevés a Kutyák és titkok igazi teljesítménye, és az, hogy képes empátiát ébreszteni bennünk olyan valaki iránt, aki közvetve vagy közvetlen kivette a részét emberek százainak szenvedéséért. Merthogy ez az első lépés: a megértés, az okok felismerése, hogy mi vezetett a tragédiáig, és hogy mit tehetünk, hogy ne forduljon újra elő ilyen. Nem szabad hagyni, hogy az igazságtalanságok szülte indulatok elködösítsék az ítélőképességünket, boszorkányüldözéshez vezetve, a múltat ugyanis nem lehet helyreállítani, de a jövőt még szebbé varázsolhatjuk – Marcela Said rendkívül humánus filmje is végül a megbocsájtás mellett teszi le a voksot.

Az utóbbi években egyre figyelemreméltóbb chilei filmgyártás pedig nem véletlen halmozza a nemzetközi elismeréseket. Idén sorozatban harmadik éve húz be az ország Golden Globe-jelölést, és az idegen nyelvű Oscar szűkített listáján is ott vannak, noha nem a Kutyák és titkokkal. Az említett Una mujer fantástica magyarországi bemutatásáról egyelőre nincsen hír (Erdélyben már vetítették), helyette be kell érnünk Marcela Said filmjével, egy másik női történettel, benne idős szeretővel, szexszel, halállal, Antonia Zegers-szel (ikonikus chilei színésznő, Pablo Larraín felesége – ott mellék-, itt főszerepben). Lássuk be: nem nagy kompromisszum. Még ha a klíma keltette lágy szellő ördögszekereket is görget majd a moziszékek között a vetítéseken, és csak pár száz kósza ember téved be a Kutyák és titkokra, akkor is megérte behozni a filmet. Ők ugyanis biztos gazdagabban hagyják majd el a termet.