[kritikaíró pályázat] Először nem értettem: lemaradt egy „s” a címből, vagy a krumplipürére célozgat? Egyik sem: mozgó katonai kórházat jelent. De aki epikus, melldöngető amerikai hazafias filmet vár, annál bizony hamar kiveri a biztosítékot a MASH.
Altman – hogy ’70-ben ne legyen túl egyértelmű, hogy melyik háborúról is van szó – produceri kérésre rögtön a film elején leszögezi, hogy Koreában vagyunk. A helyszín tehát adott, a „háborús hősök” pedig a katonai kórházban szolgáló erősen liberális felfogású dokik. A film egyből határozott felütéssel kezdődik, a Suicide is painless c. dalt már csak az Apokalipszis most The endes kezdése tudja felülmúlni. A kövektező pillanatban pedig elszabadul a groteszk pokol. Csonka testek érkeznek helikopterrel, a sebészek pedig isszák a Martinit, persze olajbogyóval. Tempójukat tekintve messze hátramaradnak a Vészhelyzetben rohanó kollégáiktól, de szakmájuknak ugyanúgy mesterük: szikéjük és humoruk metsző. Tudjuk, ha nagy a szükség, hódít a freestyle medicína, az igazán nagy alakítások azonban a kórházi sátrakon kívül zajlanak. Sólyomszem (Donald Sutherland) és Csapdle John (Elliot Gould) annyira formában vannak, hogy puszta felebaráti szeretetből az impotenciától megrémülő Nemfájnak még egy – utolsó – vacsorát is szerveznek.
Altman merész háborús szatírája nagy sikert aratott a kényelmetlenül hosszúra nyúlt vietnámi háború vége fele, jól érzékelteti a harcok értelmetlenségét és őrületét. Ilyen háborúellenes társadalmi hangulatot tükröz az ugyanabban az évben bemutatott Kelly hősei, ahol szintén újradefiniálódik a háborús hős fogalma. Ők nem a megszokott háborús arcok, túlzás is őket hősnek titulálni. Glória helyett kosz és vér veszi őket körül, és nem a nemzetért harcolnak, hanem megpróbálják a helyzethez mérten jól érezni magukat.
A MASH-ben uralkodó karneváli hangulat nem a felelőtlen vidámság, hanem a végtelen cinizmus jele, ami a túlélés egyetlen eszköze. Amikor már a sok borzalom az elviselhetetlenségig fokozódik és átlép egy lélektani küszöböt, már csak egyet lehet tenni: röhögni egy jót az egészen. Aki nem vesz tudomást a helyzet komolyságáról és a fejetlenségre még rá is tesz egy lapáttal, az könnyen alkalmazkodik a körülményekhez és nem görbül meg gyönge háta a háború terhe alatt. Aki viszont nem hajlandó részt venni az őrült dokik játékában, hamar padlóra kerül: Burns (Robert Duvall) és főleg Égő Ajak (Sally Kellerman) főnővér klasszikus hazafias háborús felfogást vall, amivel nem mennek sokra egy ilyen társaságban. Ráadásul nem elég Altmannak a háborút groteszknek ábrázolni, Krisztus is kap egy atyai pofont, hátha nem is a politika, hanem ő tehet minderről. Tovább fokozza a zűrzavart a mester egyik kézjegye, az egymást átfedő dialógusok, ezért ildomos a filmet felirattal nézni, nehogy a virtuóz angoltudásunkat aláaknázza a torrenciális szóözön.
Az addig többnyire tévéfilm rendezőként ismert Robert Altman a MASH-sel robbant be a köztudatba és a mozi világába, kis idő múlva pedig az egyik legismertebb midcult alkotóvá nőtte ki magát. Szerzői kézjegyei közé tartoznak még a rengeteg szereplőt megmozgató mellékszálakon futó történetek, a kihagyásos szerkezet, a kauzalitás felbomlása és a véletlenek nagy szerepe. Altman nem sorolható be tisztán egy kategóriába sem: valahol Amerika és Európa közt lebeg a műfajiság és független film határán. Alkotásai már csak a bennük megjelenő formajáték miatt is megőrzik érdekességük, sok szatírájának a mondanivalója pedig ma is érvényes. Tekintve, hogy Amerikának még mindig legkedvesebb szórakozása a háborúskodás, a MASH továbbra is gúnyos parafrázisa eme addiktív szokásnak, akármelyik országot is támadja meg a világ egyik jelenlegi ura.
A MASH minden idők egyik legjobb háborús szatírája, sziporkázó színészi alakításokkal és háborúhoz mérten sem mindennapi jelenetekkel. Fontos, kezdő részét képezi a termékeny rendező életművének, ahol már megjelennek a később védjegyeként számontartott jellegzetességek is, melyek legjobban a Nashville, a Rövidre vágva (Short Cuts) és a hollywoodi (rém)álmot önreflexíven megéneklő A játékos (The Player) c. alkotásaiban teljesednek ki.
Altman nagyban meghatározta az utána következő generációk látásmódját; lefektette az alapokat Új-Hollywood ifjú nemzedéke előtt, hogy aztán velük párhuzamosan filmezhessen egészen 2006-ban bekövetkezett haláláig.
