Az én csontsovány nővérem látszólag az anorexiáról és a mostanában magyarul is body shamingnek hívott, ám igazából ősöreg, gúnyolódó hozzáállásról mesél, de legalább annyira szól egy sajnálatos filmforgalmazási úzusról is.
Hogy tudniillik sok szempontból a rövidfilm mint műfaj egész egyszerűen nem létezik. Nincs hova betenni, nincs műsorsávja, nincs hol levetíteni. Nem lehet vele betegre keresni magunkat, apróbb díjakat ugyan lehet nyerni, de azok csak ugródeszkának jók a hőn áhított Szent Grál, a nagyjátékfilm irányába. A rövidfilm a forgalmazás fehér foltja és fekete lyuka egyszerre. Aki leragad ennél a „diákfilmes” műfajnál, az lúzer, és nincs amiért finanszírozni. Ez annyira így van, hogy hiába van valaki a pályán hosszú évek óta sok kisjátékfilmmel, ha most készítette az első, versenyeztethető feature-jét, akkor az elsőfilmes és kész. Ezért aztán – főleg fesztiválfilmeknél – észrevehető egy olyan trend, hogy egy kisjátékfilmre való ötletet addig tupíroznak, hizlalnak és pakolnak tele élesztővel, amíg valahogy nagy nehezen nagyjátékfilm-méretűre puffad. Mondani sem kell, hogy ezt aztán csak a történet, a karakterek, és természetesen a néző sínyli meg a leginkább.
Ilyesmi a svéd rendezőnő, a már több mint tíz éve kisjátékfilmben és tévés alkotásokban utazó Sanna Lenken ugyebár elsőfilmje, Az én csontsovány nővérem is. Az már eleve gyanús, ha a film szinopszisa olvastán felsejlik előttünk a teljes szüzsé, de még nagyobb baj, hogy mindez egy teljesen passzív főhős szemein keresztül zajlik majd le. Pedig lenne értelme ennek a filmnek, mondanivalója is akadna a sok töltelék-képsor között, de a kicsit sem invenciózus képi világ, a lassú történetterelés és a fesztiválos/„művészfilmes” klisékben való rendezői vakhit feleslegessé teszi a másfél órának legalább a felét.
Hogy a svédeknél sem stimmel minden odafenn, azt már Bergman óta tudjuk, manapság meg Östlund, Moodysson és társaik is ráerősítettek erre – ehhez a pszichologizálásból társadalmi problémákra rámutatni akaró trendhez csapódik hozzá jelen alkotás is. A kissé duci kiskamasz Stella (Rebecka Josephon) akarva-akaratlanul szem(fül)tanúja lesz annak, hogy mindenki által csodált, műkorcsolyaversenyeket nyerő, nem mellesleg szép és karcsú nagytestvére, Katja (Amy Diamond) rendre kipakolja a vacsorát, még emésztés előtt. Sokáig hezitál, hogy elmesélje-e a látottakat az igen sablonosan ábrázolt, sokat dolgozó szülőknek. Tétovaságát az is súlyosbítja, hogy „szerelmes” testvére edzőjébe, és emiatt zsarolható lesz.
Namostmár az anorexiával kapcsolatos igazán izgalmas témák (hogy ti. miért jön létre, hogyan fejlődik ki ez a zavar) alig vannak megpendítve, ez egy igencsak szokványos felnövésfilm Stella szemszögéből, túl sok katarzis nélkül. Ráadásul még ez a felnövésfilm-rész is elnagyolt kissé, a pont ezt felszínre dobni hivatott mellékszereplők (az edző, a fiúk az osztályból, a jóbarátnő stb) is alig kapnak filmidőt, unalmas panelek maradnak mindössze. A gyerekszereplőkkel készült filmeknél általában azt szokták kiemelni legalább, ha már nincs egyéb amit, hogy az ugyebár elvileg természetesen játszó kölökszínészek mennyire jók. Jelen sorok szerzője sajnos még ezt sem tudja kellőképpen értékelni (vagy dekódolni): a szerephez megfelelő testi adottságokkal rendelkező gyerekszínész nem tud beszippantani a történetbe. Kár, hogy a főhőséhez hasonlóan az író-rendező is sokáig hezitál: több lehetett volna ebben a témában, mint egy ilyen féldecens, álmosítóan intim rövidfilmnyi nagyjátékfilm.
