Pierce brosnan cikkek

Martin Campbell végre tökös akciófilmet rendezett, Jackie Chan pedig végre szomorúan verekedett.

Egy elvált, középkorú pár, egy csődbe ment cég, gyémántlopás Robin Hood-módra, váratlan fordulatok tömkelege, és persze, Párizs, a szerelem városa, melynek misztikus ereje mindenkit a bűvkörébe kerít – vagyis a standard romkom alapanyagai. A sót azonban kifelejtették.

Nick Hornby legújabb bestsellere négy neurotikus találkozását meséli el London egyik kedvelt öngyilkossági helyszínén, pár perccel a végzetes lépés előtt. S noha a szereplők végül nem ugranak le, a film nagyot esik a szemünkben, ahogy képtelen egységes történetté kovácsolni a párhuzamos szálakat, és még a Breaking Bad-es Aaron Paul sem tud a meztelen mellkasánál többet felmutatni. Nem értjük, mi a nagy ügy a melodrámai kiindulópont mögött, de sajnos az idő pergésével egyre kevésbé érdekel. 

James Bond, aki 1962-ben debütált mozialakként és idén betöltötte az ötvenet, egy munkamániás kém, aki halovány személyes indíttatásait (koktél, női szépség) is kizárólag munkavégzés közben engedheti érvényesülni. Ha lazít, parancsra és kényszerből lazít, ha vicces, az épp aktuális akció gördülékenységén dolgozik. Köti őt a munkahelyi hierarchia és a titoktartás, amely vonatkozások a főnökében, a betűjelölte M-ben testesülnek meg a képernyőn, de amelyeket Bond oly tökéletesen internalizált, hogy nélkülük szétesne, akár egy lépcsőn lerúgott cserépedény.

Ian Fleming 1953-ban írta meg a Casino Royale című első James Bond-regényt, melyet azután minden évben egy újabb kötet követett. A regénysorozat nagyjából egy évtized alatt futott be világméretű karriert, Fleming végül összesen tizenkét regényt és két elbeszéléskötetet jelentett meg a 007-es ügynök főszereplésével (ebből kettő posztumusz jelent meg). A Bond-filmek elvileg a Fleming-regények adaptációnak tekinthetőek, azonban az eredeti műhöz való ragaszkodás erősen változó: egyes filmek már-már túlzottan ragaszkodnak a regényekhez, míg mások a címen kívül semmit sem tartanak meg az eredeti sztoriból.

A 007-es szülőapja egy Ian Lancaster Fleming nevű úriember. Hősének nevét egy amerikai ornitológustól vette kölcsön, akivel Jamaicán találkozott. Fleming szerint „épp erre a rövid, minden romantikát nélkülöző, angolszász és mégis rendkívül férfias névre volt szükségem; így született meg a második James Bond.”

Kezdjük az elején. Miről is van szó? A statisztikákat fellapozva kiderül, hogy a az idén 50 éves James Bond-sorozat a világ második, leghosszabb ideig folyamatosan futó filmes szériája. A szaknyelv a „franchise” kifejezést használja, a „széria”, „sorozat” szavak ugyanis nem fedik a „szakvalóságot”. Magyarul egy ideje a „joglás” vagy „névjoglás” szóval kísérleteznek az illetékes berkekben, de hát hogy néz ki egy szövegben, hogy: filmes névjoglás – a kutya sem értené.

Napjaink talán legjobb dán rendezőnője egyre népszerűbbé válik szülőhazáján kívül is. 2011-ben megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat, idei új munkájában pedig Pierce Brosnan játssza az egyik főszerepet. Na meg a kusza emberi kapcsolatok – mint minden eddigi Susanne Bier-filmben.

Egy világtól elzárt hely, borzasztó időjárás, gyanús emberek és egy férfi, aki a nyomozás során egyre mélyebben merül el egy szövevényes ügyben. Tényleg mindenki benne van? Vagy ismét egy bomlott elme szűrőjén keresztül látjuk a valóságot? Mindenesetre Roman Polanski szigete legalább olyan titokzatos és nyomasztó hely, mint a Martin Scorseseé.

Egy mosolygó kacsintás viszonyt sejtet. A viszony bosszúvágyat szül, amely majdnem gyilkossághoz vezet. Emberölés nem lesz, de kicsit belekóstolunk a manipulációba, a lelki erőszakba, a káoszba.