Polgárháború cikkek

Az Elfújta a szél közel nyolc évtized távlatából nézve az egyetemes filmtörténet egyik legkitartóbb öröklángjával égő morális és ideológiai szeméthegyének tűnik.

Tücskök ciripelnek, gallyak roppannak, abroncsos szoknyák suhannak az avaron, a messzi távolban pedig szünet nélkül hallatszik az ágyútűz moraja. A polgárháborús világtól elzárt, déli leányiskola csendes és monoton mindennapjai örökre megváltoznak, amikor az egyik lány a gombaszedésből egy sérült jenkivel tér vissza.

A Farkasokkal táncoló igazi epikus mozi. Egyszerre költői és didaktikus, revizionista és klasszikus – és persze legfőképpen romantikus és földhözragadt.

Az idei TIFF 3x3 szekciójának egyik rendezője a katalán Agustí Villaronga, aki személyesen kísérte el három alkotását a gyanútlan kolozsvári nézőkhöz.

A 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramja egy külön tematikus szekciónak is beillik, hisz a benne szereplő filmek egyaránt női sorsokról mesélnek, és teszik ezt inkább több, semmint kevesebb hatásfokkal.

Steve McQueen rabszolgafilmje a Django elszabadul ékes ellentéte: a popkultúra segítségével végrehajtott bosszúszolgáltatás helyett a rabszolgasors horrorjára, szenvedésére fókuszálja tekintetét – az Éhség és A szégyentelen rendezőjétől ismert, kimért esztétikával.

Ha lenne az Egyesült Államoknak Nemzeti Filmalapja, amely európai mintára állami költségvetésből készíttetne múltat, népet és nemzetet dicsőítő programfilmeket, akkor a Lincolnhoz hasonló alkotások születnének. Az Egyesült Államoknak viszont nincs szükségre ilyen bizottságra: az Oscarra áhítozó alkotók időnként maguktól is előrukkolnak efféle, saját küldetése miatt szenvedő, pátosszal túlterhelt alkotásokkal.

Fiatal katona érkezik egy idegen bolygóra, ahol beleszeret a helyiek hercegnőjébe, majd a felkelésük élére állva megmenti őket a veszedelemtől. Ismerős történet? Persze, hogy az. A kérdés inkább az, hogy miért nem tűnt fel senkinek a Disney-nél, hogy James Cameron három éve már megcsinálta ez a filmet? Mert ez bizony az Avatar sztorija, még csak nem is felrázva, vagy megkeverve.

Van itt egy film, amit nagyon kellene szeretni, hiszen már-már hazai termék. Feltéve, ha valami hazaivá válik pusztán attól a ténytől, hogy mondjuk a Kárpátokban forgatták, miközben a történetben azok Észak-Karolina hegyvidékévé növik ki magukat, azaz kábé olyan a hatás, amikor Budapestet látjuk viszont Kelet-Berlinként a Spy Game-ben.

Félelemmel vegyes kíváncsisággal ültem be a moziba, mértékadó baráti forrásaim ugyanis „az idei év Postásának" nevezték a filmet, és ez az összehasonlítás (Kevin Costner alulmúlhatatlan tavalyi munkája mint negatív mérce) feltétlen tiszteletet ébresztett bennem.