Alonso Ruizpalacios Netflixen debütált dokumentumfilmje a fikció és a valóság határait feszegeti, miközben újraforgatott etűdökkel mutatja be a két főszereplő múltjának fontosabb mozzanatait, illetve a mexikói rendőrlét sajátosságait. Egy adott ponton túl nehezünkre is esik eldönteni, hogy mit nézünk valójában: játék- vagy dokumentumfilmet.
A Zsarulfilm első epizódjában Teresa, a 17 éve Mexikóvárosban szolgáló rendőr eredettörténetét bontják ki. Miközben mindennapos rutinfeladatait végzi (melyek között néha olyan „megbízatások” is akadnak, mint mondjuk egy szülés lebonyolítása), megismerkedhetünk rendőrré válásának bonyodalmas körülményeivel: szintén rendőr apja nagyon sokáig nem akart megbékélni a ténnyel, hogy lánya is rendőri pályára lép, ezért sorozatos verbális megaláztatásokkal támadta. Az apa végül írásban ismeri el lánya teljesítményét, ezt a dokumentumot pedig Teresa azóta is magánál tartja. A rendőrnő életének egyes történései – mint például apja igazoltatás közbeni megsebesülése – nem egyszer elevenednek meg a képernyőn, a múlt valósága tehát a jelenben ismétlődik meg.
A második epizód középpontjában Teresa férje, az ugyancsak rendőr Montoya áll, aki szintén szakmabeli bátyja miatt állt rendőrnek. Miközben Montoya a helyi melegfelvonulás résztvevőire vigyáz, a nagyobbik testvér bevetéseiről hallunk történeteket: az egyik ittas állapotú fiatal a mellette levő fa levizelésével provokálja, egy férfi, aki végignézi a jelenetet, megjegyzi, hogy egy hasonló kaliberű kihágásért az Egyesült Államokban már régen lelőtték volna az illetőt. Csakhogy Mexikóban vagyunk, hangzik el a válasz, de mint az a későbbiekben bebizonyosodik, a rendszer itt sem tökéletes, sőt, épp ellenkezőleg: a rendőrség intézményét rendszerszintű korrupció hatja át, amelyen nem sokat segít a mindössze pénzszerzés céljából rendőrnek állók hosszú névsora, de a szürreálisan rövid kiképzési idő (6 hónap), vagy a rossz minőségű felszerelés sem. A film harmadik felvonása pedig a rendőrpáros találkozásának és megismerkedésének feszesre vágott összefoglalása. A bukott párkapcsolatokból érkező, hasonló sorsú hősök lassú egymásra találásának eredménye lesz a „szerelmi őrjárat” néven elhíresült partneri kapcsolat. A részletek kibontása itt azonban megszakad, a stáb egyik tagja ugyanis leállítja a forgatást. A nézőben megfogalmazódó gyanú, miszerint az eddig látott képsorok a rendező által erősen befolyásolt munkafolyamat eredményei, igaznak bizonyulnak. Teresa és Montoya valós személyek, csakhogy eddig még egyetlen percet sem kaptak a képernyőn, hiszen két színész (Mónica del Cármen és Raúl Briones) „testesítette meg” őket. Történeteik azonban valósak, a színészek által életre keltett események mind megtörténtek a múltban.
Ha ez nem lenne elég, a mexikói rendező még egyet csavar a koncepción: színészeit a hiteles átélés céljából különböző rendőrakadémiákra küldi, hogy 101 napon keresztül végighaladhassanak a rendőrré válás legfontosabb lépcsőfokain. Fizikai és lelki átalakulásukat mobiltelefonnal rögzítik, a forma átalakulásával pedig a tartalom felépítése is megváltozik, a soron következő felvételek már a legalapvetőbb dokumentarista stílusjegyek (pl. amatőr, szelfikamerás felvételek, vágatlan, utómunkától mentes képek) beemelésével születnek. Napi „bejelentkezéseikben” személyes tapasztalataikról mesélnek, a társadalom és hatalom (ami ez esetben maga a rendőrség) viszonyára vonatkozó reflexiókat is megfogalmazva. Raúl például nem érti, miért akarna bárki is ebben a városban rendőrnek állni (ne feledjük, hogy a több, mint nyolcmilliós fővárost nem csak a korrupció, hanem a véget nem érő drogháború is fenyegeti). A kizárólag pénz miatt jelentkezők népes társasága mellett ugyanis egy igen széles réteg őszinte meggyőződésből fog neki a fél évig tartó intenzív kiképzésnek. A kiosztott szerepekkel való azonosulás érdekében Mónica és Raúl ugyanannak a szakmai pályának a kezdőpontjain haladnak végig, amin egykor Teresa és Montoya is végigment. Ez a dokumentumfilmes műfaj legtisztább megjelenési formája a Zsarufilmben, mely erős szembenállást mutat a film első felének felvételeivel, ahol főként játékfilmes megoldásokat (kameramozgás, beállított, mozis fényhasználat, lassítások, megrendezett jelenetek stb.), illetve nagy műgonddal megkomponált beállításokat láthattunk.
Ruizpalacios végül behozza a filmbe az igazi Teresát és Montoyát, akik interjúikban támasztják alá a két színész által újrajátszott egyik utolsó jelenetsor kijózanító valóságát: egy klubba érkező népes társaság motorjaikkal már nem először torlaszolják el az utat, és amikor Teresa bírságolni szeretne, kiderül, hogy a klub főnöke egy magas beosztású tisztségviselő, aki a helyszínre hívja rendőrparancsnok ismerősét, hogy „helyre tegye” a naiv kettőst. Az országban virágzó megvesztegetés-kultúra ily módon lehetetleníti el végül a rendőrpáros munkáját, amely kénytelen lesz szögre akasztani a pisztolyt.
A film legnagyobb teljesítménye, hogy egyszerre két fronton is sikeresen helytáll: egyrészt érzékenyen bemutatott egyéni sorsokon keresztül fogalmazza meg hazája rendszerkritikáját, másrészt pedig kiválóan ötvözi a valós, illetve fikciós elemeket, amivel állásfoglalását megvalósítja. Ruizpalacios munkáját dicséri, hogy a film dokumentum-, illetve játékfilmes komponensei egymást kiegészítve teljes egésszé állnak össze. A fikcióba oltott valóságot újrajátszott jelenetek képében tálalja, melynek csúcspontja a film utolsó előtti jelenete: a kiképzést teljesítő „rendőrimitátor”, Mónica, kénytelen hét méternyi magasságból egy medencébe ugrani. A zuhanást lassítva látjuk, vízbe érésének pillanata – melyhez előbb az ugrás iránti mély félelmét kellett legyűrnie – a valóság és fikció násztáncává válik.
