Pókemberhez, Batmanhez és az X-Men szuperhőseihez hasonlóan a sherwoodi erdő igazságosztóját is utolérte az álomgyárosok eredettörténet-láza, melyek eredményeként már elképzelhetetlen a jó/rossz ellentétére épülő, naiv, kétpólusú világfelosztás, és a hősöket egyre inkább gyarló (emberi) lények váltják fel. Ridley Scott Robin Hoodja esetében a változások keltette legelemibb reakció: követeljük vissza Alan Rickman bíráját!

A Cannes-i Filmfesztivál nyitódarabjaként bemutatásra kerülő film eredetileg teljesen más irányból közelített a végtelenségig ismételt mítosz felé. A 2007 környékén elkészült forgatókönyv szerint ugyanis Robin Hood valódi törvényen kívüli gonosztevő, míg a pozitív figura szerepkörét Nottingham seriffje birtokolja. A klasszikus epikus történetalkotáshoz szokott Scott azonban egy pillanat alatt felszámolta az újító jellegű koncepciót, hogy egy újabb „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?” típusú filmmel ajándékozza meg a nagyérdeműt. Ahelyett tehát, hogy egy bátor gesztussal megcserélte volna az ismert karaktereket meghatározó előjeleket, megelégedett a mellékszereplők felületes árnyalásával, és a 14. században elterjedt mese történelmivé minősítésével.

A mohóságban fürdő gazdagok kifosztójaként és a szegények támogatójaként ismert angol betyár származását alapvetően két tőről fakasztják: egyes történetekben Robin Hood egyszerű közember, míg más elbeszélések földjeit vesztett nemesemberként ábrázolják. Scott alkotása ezt a két vonalat szintetizálja, filmje szerint ugyanis Robin (Russell Crowe) valójában már gyerekkorában árvaságra jutott egyszerű íjász, aki azonban ideig-óráig Sir Robert Loxley (Max von Sydow) sarjának adja ki magát. A körülmények aztán végül úgy hozzák, hogy álcáját maga a fiát vesztett nemes erősíti meg, ürügyet szolgáltatva ezzel Marian (Cate Blanchett) és Robin egymásra találására. Az események előremozdításában persze ismét meghatározó János herceg hatalommámora, és – ostobaságának következményeként – a franciák fenyegetése, hogy a finálé grandiózusnak cseppet sem mondható összecsapás-jelenete végül a Magna Charta megelőlegezésében csúcsosodjon ki. Scott eposza így kéz a kézben sétálhat a Trója típusú szuperprodukciókkal, 20 év történéseit ugyanis játszi könnyedséggel mindössze pár hétbe sűrítette.

„Richárd király jó király” – hangzik a pityókás Tuck barát dalocskája Kevin Reynolds 1993-as filmjében (Robin Hood, a tolvajok fejedelme). Scott átértelmezésében a mitikus uralkodó már cseppet sem makulátlan, nyoma sincs Sean Connery nemes arcélének, az Errol Flynn nevével fémjelzett (Kertész Mihály társ-rendezésében készült) 1938-as Robin Hood kalandjai álruhás királyára pedig lassan komikus figuraként emlékszik vissza a néző. Hasonló sorsa jutott a mondakör szinte összes karaktere azzal a különbséggel, hogy a legtöbben inkább megsínylették az átalakulást, mintsem profitáltak volna belőle. Marian – az Antoine Fuqua-féle Arthur király Guineverének mintájára – szemérmes nőből harcos amazonná transzformálódott, Nottingham seriffje (Matthew MacFadye) pedig az érdektelenség szintjére süllyedt, szerepeltetése szinte teljesen feleslegessé vált. A Mark Strong által életre keltett Godfrey ellenben továbbra is eredendően gonosz szeretett volna lenni, jóllehet a film legnagyobb hányadában idétlen bábuként csetlik-botlik a tömegben, mintha fogalma sem lenne, mi is pontosan a szerepe.

A Robin Hood kultuszát meghatározó pozitív szerepkör ezúttal is domináns, s a figura többrétegűvé tételét szavatoló momentumok beemelése is viszonylag működőképes. Russell Crowe igazságosztója helyenként mégis antipatikussá válik, ami azonban szinte kizárólag a rendező „erénye”. Egyrészt szinte teljes egészében átveszi a 10 évvel korábbi Gladiátor hőstípusát (amit a sokat ismételt apa-fiú vonal is alátámaszt, a Robin-Robert Loxley kettős például egyértelműen felidézi a Maximus-Marcus Aurelius párost), másrészt a manapság egyre divatosabb intertextuális reflexiónak (lásd: A titánok harca) helyet adva, ikonikussá vált képsorokat idézget (ebből talán a legszembetűnőbb a már említett, Kevin Costner-féle íjazó Robin Hood képe). Ezentúl azonban sokkal számottevőbb mellényúlások is felfedezhetőek: a Ryan közlegény megmentése című filmjében megjelenített normandiai partraszállás jelenetének lemásolása még talán megemészthető lenne, ha Robin nem kapna benne szinte természetfeletti erőket. Meglepő módon ugyanis egyik pillanatról a másikra képes helyet változtatni, mintha a keresztes háborúk során a teleportálás képességét is elsajátította volna a Szentföldön.

Anno a Gladiátorban is közreműködő John Mathieson operatőrt és Pietro Scalia vágót is magába foglaló alkotóbrigád ezúttal is remekel, szakmai profizmusuk és kitűnő stílusérzékük ismét lenyűgöző látványvilággal operáló, kidolgozott ritmusú filmet eredményezett. Sajnos azonban a technikai perfekcionizmus, de még a jól elhelyezett humormorzsák adagolása is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy új lendületet adjon Robin Hood mítoszának. Ridley Scott szerencsére nem hintette be sóval a sherwoodi erdő termékeny talaját, így a tolvajok fejedelmének továbbra is van esélye arra, hogy egy bátor direktor újragondolja történetét.