Sikoly 4? Megint klasszikus horror kap folytatást? – legyinthetnénk, de ha van horror-franchise, amelynek még a negyedik installációja is kecsegtethet némi jóval: éppen az önreflexív és öntömjénező Sikoly-széria.
A horrorrajongó, tinispecialista Kevin Williamson író és a zsáner egyik emblematikus rendezője, Wes Craven együttműködésével készült Sikoly 1996-ban az első posztmodern horrorként írta be magát a filmtörténet-enciklopédiákba. A törzsközönségét és a kritikusokat egyaránt megnyerő film nemcsak revitalizálta a Halloweent és a Péntek 13-at imitáló tucatdarabokba és folytatásokba fulladó zsánerét, de egyenesen a mainstreambe emelte, világszerte tini-slasher hullámot kavarva. A jobbára érdektelen, valójában a klasszikus sémát követő újhullámos slasherek és folytatásaik közül ráadásul a későbbiekben is csak a Sikoly folytatásai tudtak eredetit mutatni. Williamson és Craven a nyitófilm humoros önkritikáját a Sikoly 2 esetében a horrorfolytatásokra, a Sikoly 3 alkalmával pedig a nagyszabású trilógiazárókra alkalmazták, előbbiben több, utóbbiban kevesebb sikerrel.
Ugyanezért az önreflexióért ígérkezett adekvátnak a Sikoly 4 is. 2000-ben a Sikoly 3 meglepő módon – de az előző két részhez képest óriásit zuhanó minősége miatt joggal – bukott meg, a kreátorok pedig jobbnak látták elnapolni a következő filmet. A legtöbb horror-franchise alkotói addig ütik a vasat, amíg meleg (elég a Fűrész-filmekre gondolni), ám a Sikoly esetében megérte várni. Egy Sikoly-mozihoz a horrorműfajban releváns mondanivaló kell, egy évtized alatt pedig sok vér lefolyt a zsáneren, így biztos volt, hogy Williamsonnak és Cravennek lesz ehhez egy-két szava. Megöregedve bár, de visszatértek az eredeti szereplőgárda túlélői, ugyanakkor a forgatás nem ment simán, Williamson forgatókönyvét a Sikoly 3-at csúnyán elszúró Ehren Krueger írta át.
„Új évtized, új szabályok” – szól a film szlogenje. Ez viszont csak blöff, Williamson és Craven nagyon is régisulis mozit alkotott. Az alapsztori sem nyújt sok újdonságot: a korábbi részek final girl-je, Sidney (Neve Campbell) visszatér Woodsboróba könyvturnéja állomásaként, és újból maszkos telefonbetyár gyilkos kezd ámokfutásba. Ahogy a legtöbb horrorban, ezúttal is a múlt tér vissza, egy tragédia újra megtörténik – esszenciális, ugyanakkor milliószor látott horrorsztoriról van tehát szó. Sidney tinédzser unokahúga és baráti köre nyújtja az új azonosulási alapot, és egyben a potenciális áldozatokat és gyilkost. A Sikolyban történt borzalmakból azóta már hét részt sarjadzó, kultikus slasher-széria készült hőseink fikciós világában (posztmodern geg: a filmbeli Döfést Robert Rodriguez jegyzi rendezőként), és mivel épp évforduló van, természetesen „mindenki gyanús”.
Ehhez kapcsolódik a Sikoly 4 nyitójelenete, amely minden idők egyik legjobb horrornyitánya, már-már buñueli magasságokba emelve a filmet. Ezt követően viszont olyan érzésünk lesz, mintha az első Sikolyt néznénk: minden a régi szabályok szerint működik. A karakterek ezúttal is horrorrajongók, akik remek (habár sok újdonságot nem mondó, és az egyre jobb ázsiai és európai horrort is ignoráló) horror- és önkritikát gyakorolnak, elsősorban a kortárs trenden (gore és áldoku), valamint a sequel és remake-divaton („shriequels and screamakes”) köszörülve nyelvüket. Az alkotók ezúttal is beavatják a nézőt a játékba, a karakterek tisztában vannak fikciós mivoltukkal, a film viszont mindezek ellenére koherens és húsbavágó marad.
A gore ezúttal is inkább realisztikus, mint kreatív (habár Craven megint elejt egy Argento-hommage-t), a szex és a meztelenség ismét tabu. Van viszont idegtépő suspense, működő buszeffektek, remek poénok (kevesen tudnak komoly arccal meghalni) és a horrorrajongókat jutalmazó kikacsintások. A nyomozásos cselekményszál a humor ellenére is működik, a végső fordulat igazolhatná az „új szabályok” krédót, de olyat is láttunk már, amikor az a gyanús, aki nem gyanús. A gyilkos motivációja tökéletes korszerűsítése a Sikoly 2 társadalomkritikájának, ezúttal sem a horrorfilmekkel van a probléma, sokkal inkább az információs társadalommal.
A Sikoly 4 konzervatív folytatásként ugyanazt adja, amit elődei, ám nagy teljesítménye az, hogy az alkotók másfél évtized elteltével is képesek megidézni a sorozatindító iróniáját, hangulatát és intenzitását. Végső soron ez a horror folytatásainak és remake-jeinek lényege: mindig ugyanazt látjuk, épp annyi változtatással, hogy megint legyen min izgulni és nevetni. A Sikoly 4 várakozásokon felül teljesít, maradisága-profánsága ellenére korunk amerikai horrorjának egyik legeszesebb darabja. A tervezett következő két részről viszont semmit nem tudunk meg, a franchise jövője ködbe burkolózik.
