Ric Roman Waugh legújabb börtöndrámájában megismétlődik a gondolat, melyet korábban egyszer már szépen kifejtett: a túlnépesített börtönök évszázadok óta kontraproduktív módon működnek. Állatot csinálnak a legkevésbé bűnösökből is.

Ric Roman Waugh 2008-ban nagyjában-egészében már megcsinálta az idén bemutatott – de már 2015-ben elkészült – A górét, csak akkor az a film Az elítélt (Felon) címet kapta. Első kitűnő börtönfilmje és idei kitűnő börtönfilmje között jóval több a hasonlóság, mint a különbség. Úgy tűnik azonban – elveszve A góré kíméletlen végzetszaggal lassan felőrlő atmoszférájában –, hogy a szinte szó szerint kivesézett börtönlét ismerős részletei, motívumai, történései és kliséi Waugh idei filmjében képesek frissen hatni. Kifejezetten érdekes ez annak fényében, hogy a A góré lényegében ugyanazt a bámulatos autenticitással gyomorba vágó szemszöget veszi fel, ugyanazt az összetett túlélés-központú hierarchiarendszert fejti fel, részben ugyanazokkal a karakter-modellekkel, protagonistájának (a „hős” és az „anti-hős” szavak nem nagyon illenek a képbe) majdhogynem tejesen megegyező „eredettörténetével” és motivációjával, mint a rendező korábbi börtöndrámája.

Az elítélt főszereplője (Stephen Dorff) családjának védelmében véletlenül és tragikusan bénán megöl egy betörőt, A górét a hátán dicséretes elhivatottsággal és karizmatikusan cipelő Nikolaj Coster-Waldau Money-ja (ezt a nevet aggasztják a volt brókerre) pedig hasonlóan sután – de nem önhibáján kívül – okoz halálos karambolt. Az elítélt és A góré főszereplői elkövetnek ugyan bűnöket, de nem bűnözők. Waugh börtön-meditációinak repetitív sorában ezek a balek, szerencsétlen, óvatlan, épp csak egy pillanatra nem gondolkodó karakterek igazi büntetése az, hogy az igazságosnak csak félve nevezhető igazságszolgáltatás ad definitum bűnözővé teszi őket. Ahogy Az elítéltben, úgy a A góréban is tökéletesen kivehető Waugh látványos megismételtségében megingathatatlannak tűnő szerzői álláspontja, miszerint a túlnépesített börtön – mint bűnösöket „javító intézet” – évszázadok óta kontraproduktív és izolált, valamint fájdalmasan lineáris módon működik. A korrekció csak az intézmény nevébe (correctional facility) foglalt, jelentés nélküli szó, mely Waugh filmjeiben egyenértékű azzal a kompromisszumot nem tűrő kikényszerített transzformációval, melynek során a bedarált személyiségi jogok tetembűzétől meghasonuló szereplők stigmáktól tarkított vadakká vedlenek (Az elítéltben Porter, Dorff figurája nácikopaszra borotválja magát, A góréban Money-t apránként beborítják az árjatetkók). A bekasztlizás banális okai lényegtelenné korcsosulnak, csak a bent-lét van, odabent pedig egyszerre lesz mindenkiből sértett, áldozat, elkövető, bíró, egy adott közösség – jelen esetekben a fehér fajvédők – kötelező tagja és magányos remete.

Az elítéltben a család, a szerettek megtartása, míg A góréban azok védelme motiválja a kvázihőst. Számukra nem a megaláztatottság, az erőszak elszenvedése, a pusztító előemberré válás a legnagyobb teher, hanem a bebörtönzésük következményeként elszegényedő, eladósodó, mentálisan, valamint szeretetükben és hitükben széteső feleségek látványa a plexifal elérhetetlen túloldalán. Így Waugh finoman, melodrámai mintákba bújtatva fogalmaz meg vaskos szociokritikát, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük Porter és Money hasonszőrűen – és már-már túlságosan is – trükkös túlélés-megoldásait. Míg Az elítélt egyenes vonalon haladva jut el az üdítően ideális befejezésig, A góréban Waugh egy elegáns, időben és térben ugráló elbeszélést használva tárja fel a börtönön túli börtönt, Money benti rablétét és a szabadulása utáni képletes, de semmivel sem kevésbé súlyos rablétét (kissé didaktikus kép: zárkája száma megegyezik motelszobája számával). Azt, hogy a zárt rendszer nem zárt, hogy az alfa-dutyihím (a címbeli „shot caller”) alvadt vértől vörös keze a szögesdróton keresztülnyúlva a szabad élet horizontját is összegányolja.

A góré világát körbelengi a sorszerűség, az elrendeltség éjfekete és reménytelenséget árasztó miliője, melyből a dicsőséges rabkarriert befutó, kiszárított lelkű, betonná érlelt testű Money csak úgy képes kitörni, ha bűneit semmissé teszi. Mindez csak az önfeladás katartikus gesztusával lehetséges. Porter eddig nem jutott el, az ő megváltását egy Money-hoz hasonló börtönérlelt túlélőzseni, a Val Kilmer által nagyszerűen hozott John Smith segítette. Money viszont megemészti és magába olvasztja sorsát, ura lesz saját káoszának, a film fináléjában azzá lesz, amivé lennie kell, ahhoz, hogy ő és családja is életben maradhasson. Őrülten drámainak hangzik ez, és az is. Talán ezért volt szükség erre a filmre. Míg a thrillerként is működőképes Az elítélt története és történetének elmesélése is egyszerűségében volt ütős, addig A góré komplex módon, lenyűgöző részletességgel és példás hitelességgel (Waugh börtönőr-gyakornokként kutatta a témát) láttatja a rendszer és az ember kölcsönös egymásra hatásából formálódó ocsmányságot. Közben azonban nem fél elrugaszkodni a való borzalmaktól, nem fél moralitásában és cselekményében is összetett, rég halott görögöket és oroszokat idéző, epikus mértékű bűn- és bűnhődésdrámává válni.