Steve McQueen filmje a bebörtönzött IRA-tagoknak állít emléket, de ez az emlék mentes a hasonszőrű filmek szomorkásan epikus, mitizáló hangulatától. Az Éhség az idei TIFF egyik legbrutálisabb filmje, egy gyomorforgató tour de force, egy fájdalommaraton, aminek nincs díjeső a végén, csak szenvedés.

A börtönös, emberkínzásos filmek után az ember sokáig azzal nyugtatta magát, hogy ez biztosan rendezői túlkapás, ilyen nem létezik, ez nem történhetett meg. Aztán a youtube és az ott látott közel-keleti háborúk megváltoztatták ezt a nézetet, azóta tudjuk, hogy az ember, az élet és az azt hamarosan követő halál sokkal, de sokkal brutálisabb és mocskosabb, mint bármilyen rendezői hatásvadászat. Az Éhséget nézve már a történet fikciós mivoltával sem tudunk védekezni a képek ellen, mert a film megtörtént eseményeken alapul. Beletörődünk, hogy ilyen az ember, ilyenek történnek a civilizált világban is, magunkba roskadunk, nézzük a fájdalmat a vásznon, s a végére már alig szisszenünk fel.

A film az 1981-es írországi éhségsztrájkról szól, illetve az azt övező egyéb helyzetekről, zavargásokról. 1976-ban a brit kormányzat visszavonta a politikai fogoly-státuszt a republikánus ír paramilitarista (értsd: IRA-) őrzöttektől. Ezek a foglyok nem akarták elfogadni, hogy a „közönséges” bűnözők közé tartoznak, nem vették fel a börtönegyenruhát, a pokrócaikba öltöztek. Két év múlva a helyzet az ún. „mocskos tüntetésbe” torkollott, amelyben a foglyok nem hagyták el a celláikat, ürüléküket a falra kenték, vizeletüket pedig a folyosóra öntötték ki – a film itt kapcsolódik be a börtön életébe. Követeléseik be nem teljesítésére és az erőszakos mosdatásokra pedig végül éhségsztrájkkal válaszoltak, amiből a második, az 1981-es tíz ember életébe került.

Steve McQueen rendező oda megy el, ahova csak kevesen merészkedtek, s csak még kevesebbeknek sikerült: az emberi élet legaljára és legvégére. A némán tüntető foglyok a szó szoros értelmében létminimumon vagy az alatt vannak, megfosztva mindentől, ami felesleges – és attól is, ami elengedhetetlen az élethez. Kockáról kockára követhetjük, ahogy fogy ez az élet – érzelmi, intellektuális és biokémiai értelemben egyaránt. Meglepő, hogy mit bír el még az ember: az elviselhetetlen mocsok és nyomor egyszercsak elviselhető lesz, az ember megtanul együtt élni a saját ürülékével és a nyüvekkel, miközben a Cél, amiért egyáltalán börtönben van, annyira távoli és légies, megfoghatatlan lesz. A Célnak valahol a Társadalomhoz van, volt köze, de a saját vizeletében tocsogva már nincs Társadalom-érzete az embernek, s lassan már Ember-érzete sincs. Mikor szűnik meg az élet Életnek lenni? Ezekben a végletes szituációkban látszik meg, hogy nem a Halállal kezdődően, hanem talán már sokkal előbb.

Ezek az önjelölt Krisztusok, magukból szobrot faragó őrültek annyira megfoghatatlanok, annyira titokzatosak, hogy még ez a kiváló film is alig tud valamennyire a közelükbe rejtőzni, akkor is párbeszéden keresztül: a 16 perces snitt, a párbeszéd a sztrájkra készülő Bobby Sands és lelkésze között az egyetlen összefüggő, tartalmat hordozó szöveges rész a filmben, itt avattatik be a kívülálló egy kicsit is a hetvenes évek Írországának történetébe, vagyis: a Célokba.

Az éhségsztrájkba belehaló Bobby Sandset alakító Michael Fassbender vásznon való jelenléte az utóbbi évek egyik leghihetetlenebb teljesítménye, nem is annyira a színészi játék (hol van itt már a színészi játék!), hanem a tűrőképesség és a sztrájkolókat követő magatartás miatt: orvosilag ellenőrzött fogyókúrát tartott, sokkal borzalmasabb végeredménnyel, mint Christian Bale-é a Gépészben.

Az ilyenkor rögtön ömagát feltevő kérdés az, hogy nem hatásvadászat-e ez a film? De hát nem minden film hatást vadász? Nem azok-e a rossz filmek, amelyek semmilyen hatással nincsenek ránk? Nem hiszem, hogy ezt a történetet másképp filmre lehetett volna vinni. „Dráma” felirattal vetítik, de „dokumentumabb” a legtöbb dokumentumfilmnél. Logikátlan lenne számonkérni a „hatásvadászatot”, pláne ezen az alkotáson, amely (azonkívül, hogy sírkő és emlék a sztrájkolóknak) egyfajta kinyilatkoztatás, ha úgy tetszik, sztrájk: éhségsztrájk.

Éhségsztrájk, mert a rendező a székhez szögező realizmussal bemutatott verésjeleneteken kívül meglehetős visszafogottsággal, minimalizmussal dolgozik, s nem véletlenül: amíg a képen a takarító perceken keresztül sepri a vizeletet a néző arcába, bőven van időnk elgondolkodni az említett hosszú párbeszéd értelmén. És az életén.