/ /

Színész rendezői debütje cikkek

Vékes Csaba: Hetedik alabárdos

2017. szeptember 14. · írta

A 14. Jameson CineFest idei válogatói egyetlen magyar filmet hívtak meg a versenyprogramba. Mint azt a premier előtt a vászon elé kipenderült szervezők hivatalból megemlítették, a Hetedik alabárdos az első napvilágra jött produkció az ötből, amely a Magyar Nemzeti Filmalap inkubátor programjának keltetőjéből dugta ki a fejét. Persze élesen le is csaptak rá a szervezők, bár szerintem nem tudhatták, hogy a fesztivál immáron nívós felhozatalhoz szoktatott közönsége fejvesztetten menekül majd a bemutató után.

// kritika  // vígjáték, magyar

Alan Rickman: A Little Chaos

2015. május 5. · írta

Alan Rickman 17. század végi francia tanmeséje úgy viszonyul a történelemhez, mint mondjuk a Gladiátor: némi felhajtás körül valós és fiktív személyek lendülnek mozgásba, hogy aztán a főszerepet nem is annyira a történet, mint a szabadon értelmezhető és masszívan metaforákba csomagolt üzenet kapja, lényegében mindhiába, hiszen az abszolutizmus korába helyezett nemek harca a mai néző számára immár nem sokat mond, bármily édesdeden is tálalják.

// kritika  // filmdráma, romantikus

Keanu Reeves: Man of Tai Chi

2013. október 21. · írta

Minden bizonnyal nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ismert színész átnyergeljen a rendezői lóra, hiszen teljesen más elvárásokkal szembesül, mint egy „átlag” elsőfilmes. Minden kritikus árgusabb szemekkel fogja nézni a filmjét, várva, hogy mikor jön az megingás, amibe bele lehet kötni, és onnantól az egész film sikertelenségét onnan vezetik majd le. A pozitív példánál is ugyanaz a helyzet, hiszen Ben Affleck (Tolvajok városa, Az Argo-akció), vagy annak idején Mel Gibson (A rettenthetelen) sikeres rendezői bemutatkozását is saját hírnevük árnyékában kellett megélniük, ezen pedig kifejezetten ront, ha a színész magát promoválja a főszerepbe.

// kritika  // akciófilm

Joseph Gordon-Levitt: Don Jon

2013. október 11. · írta

Tisztázzunk valamit. Egy film soha nem tükrözi a valóságot. Minden film tartalmilag részigazság, és bár nagyon kísért, hogy végre kijelentsem a Don Jon alapján: íme, ezek vagyunk, ezt a kort éljük, bizony ide fajultunk – enyhén sarkítás lenne, és igen, minden olyan esetben, amikor egy film alapján ítéljük el/meg a mindenséget, elragadtatjuk magunkat. Sokkal lényegesebb most számomra az, hogy mennyire aktuálisnak, hitelesnek, modernnek tűnt a film tartalmilag, annak ellenére, hogy nem sok jóval kecsegtetett.

// kritika  // vígjáték

Benicio Del Toro, Gaspar Noé et alii: 7 días en La Habana / Havanna, szeretlek

2012. szeptember 10. · írta

Jelenleg a városfilmek fékezett habzású utóéletének lehetünk szemtanúi olyan turisztikai reklámszkeccsek képében, mint a Párizst, vagy New Yorkot elcsöppenésig szerető félsikerek. Ezek a filmek csupán töredezett formájukban és témájukban hasonlíthatók össze Ruttmann alapművével (vagy esetleg az Ember felvevőgéppel és a Nizzáról jut eszembe egyes aspektusaival). Ezek a filmek – miként a Havanna, szeretlek – nem hiteles kordokumentumok, csak annak szeretnének látszani. Továbbá a Ruttmann által csúcsrajáratott objektivitás sem jellemzi őket, mely a mai napig sokkal jobban működő eszköz lenne egy-egy városimázs megalkotására, mint a turizmust és képeslapiságot felpiszkáló gyermeteg fikciók.

// kritika  // filmdráma