Östlund (Play) pimaszul realista filmnyelvet beszél, az ottfelejtett kamera dialektusában. A Monsieur Lazharban a két központi téma a gyász és a politikai menekültek életkörülményei. Az A Simple Life nagymamája öregotthonba vonul, s ott találkozik az elmúlással, és egy „bohém” idős férfinak köszönhetően a végtelen életakarással is. A kínai horoszkóp szerint 2010 a tigris éve volt, melyről úgy tartják, katasztrófát hozhat – válogatásunk utolsó filmjében ez be is igazolódik, ami a természetet, a társadalmat és a főszereplő lelki világát illeti.

Ruben Östlund: Play, 2011, svéd–dán–finn, 118 perc

[Szupernóva] A svéd Ruben Östlund nem először jár a TIFF-en: három évvel ezelőtti Akaratlanul című drámájával már szerzett jópár rajongót. A Play azt mutatja, hogy a rendező biztos magában: ugyanazt a Hanekére emlékeztető stílust viszi tovább, hasonló tematikában, s noha a történet univerzális, az emberek viselkedése annyira tipikusan svéd, hogy a film egyedi ízzel bír. Egy göteborgi gyerekbandáról van szó, akik más gyerekeket terrorizálnak: telefonjaikat és egyéb javaikat veszik el, de erőszak nélkül, egy aprólékosan kidolgozott forgatókönyv segítségével, ami alatt nem is annyira megfélelmítik, hanem inkább el- és lefárasztják az áldozataikat, akik a végén szinte maguktól adják át kütyüiket az öt fekete srácnak.

Östlund szinte pimaszul realista filmnyelvet beszél, az ottfelejtett kamera dialektusában: hosszú snittek, nagyon kevés (vagy semennyi) kameramozgással, főleg totálokban. Így aztán a cselekmény sokszor képen kívül zajlik, csak párbeszédből, tükörképekből kapunk információt, meg – egy zseniális húzással – akkor, amikor a csuklósbusz közepén hagyott kamera a jármű forgójával együtt „svenkelődik”. Ez a szigorúan vett aszkétikus objektivitás egy különös narratívát eredményez, a tehetetlen megfigyelő szemszögét. És ez az, ahol nyomasztóan „svéd” a film, néhány, szintén „ottfelejtett” mellékszereplőhöz hasonlóan: a szegény bevándorlógyerekek terrorját inkább eltűri, minthogy állást foglaljon, ítélőbíraként viselkedjen. Így válik a durva kamaszjátékból társadalmi szindróma, s az sem hoz megváltást, amikor a zsarnokokat nálánál nagyobb zsarnokok büntetik meg: elrohannak. A film nem oldja meg a problémát tehát, s ezzel pont azt hangsúlyozza, hogy ez egy megoldatlan, megoldhatatlan probléma: a jólöltözött, kardigános, nyámnyila őslakos svéd szülők egy terhes anyukától kapnak letolást, amint szintén nyámnyila fiuk telefonját próbálják visszaszerezni a konokul ellenálló fekete gyerektől.

A Play sok kérdést vet fel, remek vitaindító film, minimalizmusa kezdetben próbára teheti, de mikroszkopikusan adagolt humora, nagyszerű tempójú dramaturgiája előbb-utóbb megragadja a nézőt és nem engedi el. Melegen ajánlott. (jbn)

Még vetítik: június 10., vasárnap, Republica / Florin Piersic, 11:00.

Philippe Falardeau: Monsieur Lazhar, 2011, kanadai, 94 perc

[Szupernóva] A kategória egyik legmeghatóbb filmje a Monsieur Lazhar, ami Kanadát képviselte a 2012-es legjobb idegen nyelvű Oscar-díjas nevezések listáján. Philippe Falardeau, a rendező csak pár évente készít filmeket, de olyankor is kizárólag díjnyertes, emberközeli és szeretetteljes nagyjátékfilmekhez adja a nevét – ezúttal egy algériai menekültről, Bachir Lazharról szóló színházi monodrámát adaptált a mozivászonra oly módon, hogy az egy egész iskolai közösség drámájába ékelődött. Martin Lachance tanítónő felakasztja magát az iskolában, őt helyettesíti a tanárként bemutatkozó algériai menekült, aki épp időben jelentkezik az állásra, ami senki másnak nem kell. Megmosolyogtató a diákok tiltakozása, amikor Lazhar úr Balzac-regényből diktál és az, ahogyan apránként kibontakoznak a kulturális különbségektől függetlenül a szimpátiák és barátságok.

A legfigyelemreméltóbb tulajdonsága a filmnek, hogy egyáltalán nem próbál figyelmfelkeltő vagy hatásvadász lenni. A cselekmény nagyrésze az iskola falai között történik, a gyerekek talán kicsit túl jólneveltek, csak ritkán verekednek és rendszerint engedelmeskednek a tanáraiknak. Annak ellenére, hogy a két központi téma a gyász és a politikai menekültek életkörülményei, az egyedüli halottat hátulról és messziről látjuk, és sehol egy vértócsa. Az igazi dráma csak Lazhar úr hangjából vehető ki, amikor röviden, a tényekre szorítkozva elmondja, mi történt a feleségével és a lányaival. Úgy beszél az életről és a halálról,  hogy mindkettő megőrzi az értékét a maga méltóságában. Felüdítő a TIFF-en olyan filmet látni, ami nem szenzációs, hanem szép. (nbg)

Még vetítik: június 9., szombat, Odeon Cineplex 4 (Domnul Lazhar).

Ann Hui: Tao jie / A Simple Life, 2011, hongkongi, 118 perc

[Szupernóva] A film címe lényegében a tartalom összefoglalása. A kulcsszó pedig a szimpla. Előre tudom, hogy majd nem tudok védekezni a hatása ellen. A filmben egyetlen könnycsepp sem jelenik meg. Egyetlen nagy konfliktust sem tartalmaz. A humora emberi szemnek és fülnek majdnem láthatatlan. Halk, és rövid „haha”-k voltak hallhatók csak a közönség soraiból. Nem kacagás, hanem az elégedettség, a jovallás reakciója volt ez is. Én alapvetően nem hiszek a „hatásvadász” kifejezésben, mindig is azt ódázom, hogy egy film igenis legyen hatásos. Nos, mégis itt a tökéletes ellenpélda, a történet, ami kicsit sem kínozza magát, hogy hasson, legalábbis nem a klasszikus értelemben.

Egy nagymamáról szólt, aki Hongkongban él egyedül, mert családja többi tagja már letelepedett Amerikában. Az egyik unoka azonban egyetem után visszajön dolgozni. Nagymamának épp szüksége van rá. Mivel a fiú elfoglalt a munkája miatt, nagymama megkéri őt, hogy rakja be öregotthonba. A fiú engedelmeskedik, neki is jobb így sokkal. Nagymama ott találkozik az elmúlással, és egy „bohém” idős férfinak köszönhetően a végtelen életakarással is. És ezek mind csak mikrojelenetek, néhány a sok közül. Lényegében egy virág hervadása van emberekre adaptálva, ugyanakkor a film nem annyira költői mégse, mint amennyire valós, igazi. Olyan hatása van, mintha egy mániákus megfigyelő egyik friss emlékét vetítették volna le. Annyira hihetetlen így utólag, hogy ez mind rendezve van, és nem pont így történt. És elfér benne még egy jól időzített csoda is.

Rengeteg apró mellékszál sejlik fel a film alatt, és az egyik végül hihetetlenül nagy hangsúlyt kap, váratlanul és alig észrevehetően túlnövi az addigi összes történést. A film mondjuk roppant ráérős, de aki roppant türelmes ember és képes apró csodákért bőgni járni a moziba, annak kötelező. Én személy szerint mindenkinek ajánlom. (obl)

Még vetítik: június 10., vasárnap, Odeon Cineplex, 17:00 (O viață simplă).

Sebastian Lelio: El año del tigre / The Year of the Tiger, 2011, chilei, 82 perc

[Emberek és istenek] 2010. február 27-én hajnali fél négy körül földrengés rázta meg Chilét, rögtön utána szökőár pusztított. A hatóságok valamivel több mint félezer halottat számoltak, az anyagi kár felbecsülhetetlen. Az ország történetének legnagyobb tragédiája Sebastian Lelio rendezőnek filmforgatásra kínált páratlan alkalmat, digitális kamerával és Gonzalo Maza rögtönzött forgatókönyvével.

Manuel a földrengés okozta zűrzavarban megszökik a börtönből, és félelemmel vegyes bizakodással veti magát a posztapokaliptikus tájba. Családja azonban eltűnt a szökőárban, édesanyja holttestét saját kezűleg kényszerül elkaparni. Váratlanul jött szabadsága irtózatos gyorsasággal válik földi pokollá, a nézőnek pedig nehéz nem együttérezni vele mikor az imbolygó, kapkodó kézikamera a fel-felcsendülő dél-amerikai gospelektől szinte már zokogósan rázkódik. A címben szereplő tigrist egy kézenfekvő szimbolikus jelenetsorban engedi szabadon Manuel, mikor pedig egy öreg vadász keresztezi útját, utolsó csepp ártatlanságát is feladja.

A kínai horoszkóp szerint 2010 a tigris éve volt, melyről úgy tartják, váratlan eseményeket hoz, katasztrófa következhet. A filmben ez be is igazolódik, ami a természetet, a társadalmat és Manuel lelki világát illeti, egyszemélyes pokoljárása külső és belső utazás egyaránt. Reményvesztett cselekedetei valójában egy mélyen vallásos, de Istenét szem elől tévesztett emberéi, ki az utolsó pillanatig kiismerhetetlen marad a néző számára, és tán ezért boldogulására sem vágyunk – mondjuk happy end nem is igen képzelhető el a monumentális pusztítás színterében –, inkább valami csendes bűnhődésre. A film mélypontja – az a pont ahová nem lenne szabad egy közepesen erős óra után csúsznia – az öreg vadász részeg monológja, melynek egyetlen dramaturgiai szerepe előkészíteni a fordulatnak már alig számító, végzetes pótcselekvést, mely csupán azt jelzi, hogy nincs tovább, Manuel leért a pokol fenekére.

Van amikor a kevesebb több. Ezúttal a több valóban több lehetett volna. (fsz)

Még vetítik: június 5., kedd, Odeon Cineplex, 17:30 (Anul tigrului).