Ha Woody Allen a harmincas éveit taposó indie filmes lenne, aki a Sundance Filmfesztivál közönségének szeretne drámai romkomot forgatni, akkor állna elő az Édesnégyessel.

Az alleni perszóna lényege abban állt, hogy cselekvés helyett analizált, bizonytalankodott és tétovázott, Woody filmjeinek viszonylag egyszerű alapszituációja így neurózisból táplálkozó kényszeres reflexióval lavírozott messzebbre a kiszámítható műfaji sémáktól. Hasonló lehet Lynn Shelton, a Sundance-kedvenc rendezőnő ars poeticája is, alkotásait ugyanis három dologra alapozza: beszédre, beszédre és még több beszédre. Ahogy Allen a 70-es és a 80-as évek kulturális sztratoszférájához kötődött nagyon (talán nem véletlenül akkor születtek a legjobb filmjei), úgy Shelton is nagyon mai és nagyon speciális közegből merít filmjeihez. A „mumblecore” mozgalomhoz sorolt filmes – akinek példaképei között John Cassavetesnek vagy Richard Linklaternek szintúgy bérelt helye van – intellektuel harmincasok lelki vívódásait, rejtett vágyait és problematikus párkapcsolatait boncolgatja, alkotásai pedig trendi alternatívát kínálnak a fősodorbeli romkomoknak.

A siker titka az érdes realizmus: az improvizált dialógusoktól kezdve az arcba nyomakodó kameraállásokon át az alacsony költségvetésig a rendező mindent bevet, hogy A legmelegebb nap vagy éppen az Édesnégyes a hollywoodi glamúr-romkomtól eltérően, autentikusabban foglalkozzon szereplői szerelmi ügyeivel. Mert igény az van rá, még akkor is, ha a párkapcsolatok vagy a házasság értéke jobban inflálódik manapság, mint a gazdaság – a kortárs indie trendet követve (Blue Valentine, Like Crazy, (500) nap nyár) Shelton filmjei visszaperelik a romantikus dráma/komédia azon jogalapját, hogy érzelmi ügyeket hihetően, átélhetően, emberi (jellem)hibákat nem eltagadva rajzoljon meg.

Az Édesnégyesben ez végre maximálisan sikerült is: A legmelegebb nappal ellentétben ügyesen egyensúlyoz az improvizatív doku-realizmus és a szórakoztató műfajiság határmezsgyéjén. Most is egy furcsa „szerelmi háromszög” történetét viszi vászonra, amit Jack (Mark Duplass), a bátyja halálát gyászoló érzelmi roncs, Iris (Emily Blunt), Jack barátja és bátyjának ex-e, valamint Hannah (Rosemarie DeWitt), Iris leszbikus féltestvére alkot. Az érzelmileg kiüresedett Jacket Iris elküldi a vidéki családi házba, hogy pár hétig merüljön magába és szedje rendbe életét, ám a friss szakítása miatt szintén ott tartózkodó Hannah meglepő módon egyéjszakás érdeklődést tanúsít Jack iránt, ami visszafordíthatatlan érzelmi láncreakciót indít el a karakterekben.

Ezek a karakterek pedig szerencsére földhözragadtabb, egyszerűbb lelkek, és nem okoskodnak annyit, mint A legmelegebb nap „művészpornózásba” fogó haverpárja, pontosabban: nem akarják okosabbnak láttatni magukat az átlagnál, és nem bocsátkoznak tízperces monológokba arról, hogy milyen összetett személyiségek – inkább éreznek és hibáznak, ahogy azt egy tisztes romkomban illik. Csak itt nem mesterségesen kreált félreértések, hanem kusza érzelmi viszonyok, lelkileg instabil karakterek motiválják a cselekményt, ami kellő rejtélyt és fordulatot sorol fel ahhoz, hogy a műfaji követelményeket is abszolválja. A sheltoni stílus azért maradt, így a stilizációt mérföldekre kerülő kézikamerás felvételek és a többnyire rögtönzött párbeszédek üdítően életszerűnek hatnak

Az Édesnégyes fésületlen bája végeredményben a részletekben rejlik, a vegetáriánus palacsintákat kiveséző dialógusban, vagy Jacknek a Hannah hátsójáról szavalt mesteri bókjában, amelyek olyan organikus, intim közeget teremtenek a film végére, hogy a szolid giccsbe hajló lezárást is meg lehet bocsájtani. Pláne, hogy a színésztrió szintén szolidan, de remekel: Mark Duplass a komfortzónájába tartozó, esetlen-vicces átlag-indie arc figuráját hozza kissé túljátszva, de ironikusan, Emily Bluntnak pedig nem csak a szépsége, de finom mimikája is kimagasló. Viszont a legkomplexebb karaktert megformáló DeWitt az igazi telitalálat, aki képes egy számítóan hideg, de érzelmileg mélységesen felkavart, kétségbeesett nőt apró arcrezdüléseken, beszédes pillantásokon keresztül megformálni.

A színésztriónak köszönhetően a poénok is jobban ülnek, és hogy ne áporodjon meg a kamaradrámai levegő a kis családi házban, Shelton – hatásfokozóként – gyakran őszi tájképekkel fest hangulatot, a néhol kínos, néhol éles humor kellemes ellenpontjaként. Igaz, az Édesnégyes nem facsar ki több könnyet nézőjéből, mint a filmben melankolikusan szitáló eső, és nem is rengeti meg a szeptemberi eget, de ha valaki bukik a „naturalista romkomokra”, az nem fog csalódni Shelton filmjében. Még akkor sem, ha történetesen nem a harmincas éveit taposó amerikai…