Olcsóbb, mint nyaralni – Gabriele Salvatores: Mediterraneo

Vannak filmek, amik nem hazudnak, nem akarják magukat többnek kiadni, mint amik, és ezt már a csodásan semmitmondó címükkel is közlik. Az 1991-ben legjobb külföldi filmnek járó amerikai filmakadémiai díjat olasz földre szállító Mediterraneo pedig pontosan ilyen: egy hangulatos, tág, nemzetközi közönség által könnyen felismerhető valamit idéz meg a semmi igazán konkrét dolgot nem jelölő szó hangzása, és pontosan ennyire hangulatos, tág és könnyen befogadható a cím mögé „bújt” film is.

Botrányokkal a kilencvenegyedik felé – 2019-es Oscar-prognózis

Botrány a legjobb populáris film díjának ötlete miatt, botrány a kiszemelt műsorvezető körül, botrány a lerövidítetten előadható betétdalok miatt és botrány amiatt, hogy néhány kategóriát száműzni akartak az élő show-ból, miközben a díjátadó ceremónia nézettsége egyre esik. Ilyen előzményekkel kikövezett úton érkezik vasárnap éjszaka a 91. Oscar-gála.

Kézikönyv és tükör – Szabó István: Mephisto (1982)

Sok rosszat el lehet mondani Gustaf Gründgrensről, de az biztos, hogy nem sok színpadi alakítás ihletett sikeres regényt és Oscar-díjas filmet is – ha mégoly áttételesen is. Kora egyik leghíresebb Mephistóját játszotta a náciknak; sógora, Klaus Mann az ő életéből ihletődve írta meg a maga Mephistóját, Szabó István sokrétegű filmjében pedig beteljesedik Mephisto alakjának és alakítójának sorsa: a nézők szeme előtt történik meg metamorfózisa a játszott alakká.

Az ember, aki épp hogy ott volt – Bernardo Bertolucci: The Last Emperor / Az utolsó császár, 1987

Be kell valljam, sosem értettem, hogy a filmtörténet miért tartja Bernardo Bertoluccit öntörvényű alkotóként számon, akinek életműve (az Utolsó tangó Párizsban kivételével) sokkal inkább egy korrekt szakemberé, semmint egy lázadóé. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy az olasz direktor ne lenne nagyszerű alkotó. Sőt, Bertolucci minden tekintetében grandiózus Az utolsó császára kiváló példa arra, hogy harminc év alatt mennyit szegényedett az az élmény, amit ma mozi alatt értünk. Illetve azt is nagyon jól megmutatja, hogy az Amerikai Filmakadémia ízlésében ez idő alatt gyakorlatilag semmilyen fejlődés nem ment végbe.

Apa-eposz és fiú-étosz – Mike van Diem: Karakter, 1997

Mike van Diem 1997-es rendezése számos díjat bezsebelt a rákövetkező években, és lényegében a jóslatok ellenére kapta az idegen nyelvű filmnek járó Oscart is 1998 elején, amikor a nem-angolszász kategóriában minden kritikus Caroline Link A csenden túl (Jenseits der Stille) című munkájának előlegezte meg az aranyszobrot. Az Amerikai Filmakadémia ízlésének és esztétikai elvárásainak tudatában így utólag egyértelmű a Karakter győzelme, ugyanis ennél hollywoodiasabban művészkedő európai filmet ritkán látni.